- Hová megyünk?
- Sehová. Csak lógunk egy kicsit. Szóval, halljam! Hogy tudtad meg?
Ha már itt vagyunk kényelembe helyezem magam, mert biztos vagyok benne, hogy ez el fog tartani egy ideig. Letettem a táskámat a lábamhoz és a telefonomat szorongattam a kezemben.
- Teliholdkor. Az iskolában voltunk és ...
- Mit kerestetek ti a suliban? Éjszaka?
- Tudtam, hogy hazudsz nekem és az egész úgy egybe vágott.
- Biztos... - rázta meg a fejét - Tovább!
- Az öltözőben voltam, amikor egy furcsa lény, mint később kiderült várfarkas került elő hirtelen, aztán megint egy másik a plafonból, ami leszakadt, majd berontott egy másik is az ajtón. Harcoltak és aztán kettő kirontott az épületből és egy itt maradt és az Nick volt. - hadartam. - De várjunk csak, te honnan tudod, hogy Nick is az? Csak most költöztek ide! Te honnan ismered?
- Edzésről. Tudod a vérfarkasok érzik, ha van egy másik a közelben.
- Hogy lesz vérfarkas az ember?
- Nem muszáj erről beszélnünk! - fordította el a fejét.
- Te hoztál ide! Mégis miről akarsz beszélni?
- Nézd, Meg! Én csak... én csak egyszerűen nem akarlak belekeverni.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit késő?
- Nem, nem késő, de ha nem mondom el, még jobban beleártod magad és saját erőből deríted ki. Annak pedig az lesz a vége, hogy megsérülsz. - hallgatott el pár pillanatig, de tudtam, még nem fejezte be a mondanivalóját. Nagyot sóhajtott, majd a levegő kifújása közben rám nézett. - Vagy meghalsz.
- Sam...
- Megan! Kössünk alkut! Válaszolok a kérdéseidre, ha nem kevered bele magad ebbe az ügybe!
- Rendben. - sóhajtottam. Nem akartam ebbe beleegyezni, de tőle kell tudnom. Legalábbis először... - Szóval, hogy lesz valakiből vérfarkas?
- Valakit megharapnak, valaki pedig örökli. Akiknél ez örökletes általában meg kell ölniük valakit, de vannak más hagyományok is.
- Te megöltél valakit?
- Nem teljesen. 11 voltam, amikor rájöttem erre, hogy apa mi....
- Apa? Ő is...?
- Igen. Én is akartam, hiszen ki ne akarná, amíg nem találkozik a vadászokkal. Apa azt mondta, hogy csak úgy engedi meg, ha nem ölök meg soha senkit, senkit, aki él.
- És akkor végülis hogy változtál át?
- Volt egy agyhalott ember a kórházban, minden hozzátartozó nélkül. Én kapcsoltam le a gépről. Leállítottam a szívét és minden egyéb testrészét az agya kivételével, mert az már eleve kampec volt. Vagyis megöltem.
- Milyen vadászokról beszéltél?
- Aki tud a vérfarkasokról tudja, hogy nem csak egy van a városban. Itt jönnek a képbe a vadászok. Minden meggyőződésük, hogy mi gyilkos ragadozók vagyunk, akik embereket ölnek.
- Miért, nem?
- Nem! - kerekedett ki a szeme. - Vannak olyanok is, de az itt élők békések. Sosem bántottunk embert!
- Carla?
- A városba jött egy új farkas, lényegesebben erősebb nálunk, még Collin-nál is erősebb. Fogalmunk sincs emberi alakban ki lehet, ugyanis teljesen képes átváltozni farkassá. Ő felelős azért, ami vele történt. Próbáljuk lefékezni és elkapni, de nem nagy sikerrel.
- Hogy érted azt, hogy Collin-nál is erősebb?
- Collin egy ősi család utódja.
- A 7 ősi család egyikéé?
- Igen, de te honnan tudod ezt?
- Olvastam... a neten...
- Na mindegy. A lényeg az, hogyha Collin-nál erősebb, akkor valószínűleg ő az ősi családok vezetője famíliájának az egyik utódja. Erről is olvastál valamit? - húzta fel a szemöldökét.
A táskámhoz nyúltam és elővettem egy papírfecnit. Sam felé nyújtottam. Kivette a kezemből és széthajtotta.
- Murdstone?
- Tessék? Te tudsz... ezen a nyelven?
- Ez nem egy nyelv! Ez rovásírás!
- De mi ez?
- A vezető család neve.
- Murdstone?
- Igen.
Le sem vette a papírról a szemét. Kíváncsian nézegette. Átfutotta az összes nevet, amit már hallott, de nem szerepelt benne ilyen vezetéknevű ember.
- Kik vannak még a városban? Te, Horan, Collin, Nick, Brandon...? És még?
- Stephen.
- Melyik?
- Stephen Hunt.
- Más?
- Ugyan már elköltözött, de William Matthews.
- Will? Ő is? - a szemeim majd kiugrottak a meglepetéstől.
Sam bólogatott, majd ismét a papírt nézte.
- Milyen képességeid vannak még? - izgatott lettem.
- Jó hallás, sötétben is remekül látok, gyors vagyok és hihetetlenül erős. Ja és ott van még az a képesség is, hogy bármilyen sebem vagy sérülésem rögtön begyógyul.
- Szuper! Kár, hogy csak teliholdkor.
- Nem, ezek emberként is megvannak. Teliholdkor felélesedik, de nem csak akkor változunk át. Akkor sokkal sebezhetőbbek vagyunk, de megfelelő akaraterővel azokon az éjszakákon sem kényszerülünk átváltozni, viszont erős érzelmek hatására megtörténik, fájdalom esetén pedig vissza. De ez mind tőlünk függ, hogy tudjuk-e türtőztetni magunkat vagy éppen mire készülünk.
- Ugyan így a gyilkolással?
- Igen, az is akaraterő kérdése.
- Miért követte Horan Carla-t?
- Állítása szerint azért, mert Carla tudott valamit. Éééééés elvileg belém volt zúgva és nekem akarta elmondani. Horan félt, hogy esetleg másvalaki is megtudhatja és baja eshet Carla-nak. Ezért követte.
- Beléd zúgva? Ki se állhattátok egymást!
- Azért ennyire nem volt vészes!
A telefon már harmadjára rezgett a kezemben. Két hívás, egy SMS. Kat-től.
- És kik a vadászok?
- Ez most nem fontos. A lényeg az, hogy ha ez neked sok, akkor megértem. De ezt Nick-nek is mondd el. Elvégre biztos hívott egy párszor...
- Honnan...? Áhhh...
- Apa mondta, hogy találkoztál Brand-del a parkban.
- Igen, kedves srác...
- Tudod, nincs rá nagy szükséged, de azért örülnék neki, ha felvennéd. Ez egy nyaklánc, amiben sisakvirág van. Ha úgy tetszik farkasölő... Így nem esik bántódásod. Ha egy ember viseli, akkor ha megérinti azt az illetőt egy farkas lenyugszik. Téged semmiképp nem fog bántani. Az ősökhöz persze gyenge, de megölni vagy komolyabb sérülést okozni ők sem tudnak. Nem kockáztatnának.
- Mi történik velük, ha mégis?
- Nem tudom, de azt igen, hogy szörnyű. - mosolyodott el, majd a nyakamba akasztotta a medált. A kezembe vettem, hogy megnézzem. Ez nem ugyan az a nyaklánc, amit a szekrényében találtunk. Ez másik. - Anyáé volt.
- Tessék? - néztem fel rá csillogó szemekkel.
- Még apa adta anyának. Ez az az emlékem, amit mindig őrizgettem. Mindennél jobban vigyáztam rá, még ha tudtam is, hogy sosem lehet az enyém. Apa azt mondta, adjam egy különleges személynek. Egy olyan lánynak, aki mindennél fontosabb nekem.
Lehajtott fejjel szomorúan mesélte ezt nekem. A szívem megszakadt tőle. Majdnem könny csordult a szemembe, de a végén rám nézett és csillogó szemekkel mondta:
- Nekem te vagy az a személy.
- Miért én? - suttogtam. Alig tudtam visszafojtani a sírás, ott volt a gombóc a torkomban és ezt hallani is lehetett.
- Te vagy a kishúgom. Bármit meg tennék érted. Arról nem is beszélve, hogy te vagy az egyetlen lány, aki mindig benne lesz az életemben. Nem csak egy részét fogja kitölteni.
- Köszönöm. - mosolyogtam, de könnyes volt a szemem. Meghatódtam. Átöleltem a bátyámat, szorosan. Nem akartam elengedni. Ő az egyik biztos pont az életemben. Biztos, hogy mindig számíthatok rá és mindig velem lesz. És ez nekem ez jelenti a világot. A család. És persze a barátok.
Beszélnem kellene Nick-kel. De mit mondhatnék neki?
A kezembe vettem a telefont és írtam egy SMS-t.
Délután a folyópartra mentem és leültem egy padra. Sam a kocsiból figyelt, egészen addig amíg meg nem jön a társalgási partnerem. Felálltam és szedtem néhány kavicsot a pad mellől. Majd visszaültem és egyesével a vízbe dobáltam azokat. Mikor az utolsó követ dobtam el, hallottam, hogy a mögöttem lévő levelek ropognak a várva várt illető cipői alatt. Megfordultam.
- Bátor tett egy lánytól egyedül jönni, amikor tudja, mik járnak a környéken. - mondta mosolyogva.
- Brandon! - fogadtam boldogan.
- Szóval, miről akartál beszélni.
- Nick-ről. A vérfarkasosdiról...
- Tudom. De mi lenne, ha ma inkább megmutatnám?
- Ezt hogy érted?
- Gyere velem! Adj egy délutánt! Estére már otthon leszel, ígérem. Vagy ne legyen a nevem Sir Brandon Antony Marshall. - mondta viccesen komolyan.
- Nem is vagy Sir! - nevettem.
- Sir? Lord? Mindegy. A lényegen nem változtat. Naaaa gyere már!
- Rendben.
Utána mentem a parkolóba. Egy fekete BMW-vel volt.
- Szállj be! - mondta kedvesen és az ajtóra mutatott.
Izgatott voltam, ezért gyorsan bepattantam. Vajon hová megyünk?
Az út nem volt hosszú, szinte csak a város másik felébe mentünk. A nagy erdőbe. A város mindkét szélén van erdő, az egyik nagyon kicsi, viszont a másik hatalmas. Az erdő bejárata előtt áll egy kis fa "kapu", ahogy azt elhagytuk rögtön balra van egy parkoló. Itt álltunk meg.
- Mit keresünk mi itt? - szálltam ki.
Ősz volt. A pasztell színű falevelek igazán szépek itt ilyenkor. Szinte már mindegyik lehullott a földre. Az egész erdő gyönyörű. A tájat csodálása közben csak a társam zavart meg:
- Gyere! - intett nekem Brand.
Az erdő felé sétáltunk, de még mindig nem tudtam mit keresünk itt.
Mikor eléggé beértünk az erdőbe Brandon egy fához lépett. Kinyújtotta a karját, mintha nyúlva valamiért, de közben végig engem nézett. Csak aztán láttam, hogy egy íjért nyúl.
- Hé, hé hé! Mit csinálsz? - léptem pár lépést hátra.
- Nyugi, ez a tiéd lesz.
- Az enyém? Minek az nekem?
- Majd meglátod. Íjászkodtál valaha?
- Kiskoromban párszor, gyereknapon.
- Helyes.
Felnézett a fára és elmosolyodott.
- Gyere ide! - intett kedvesen.
Közelebb lépkedtem felé és felhúztam a szemöldököm.
- Igen?
- Bakot tartok és feldoblak. Vedd le azt a tartót ott! - mutatott az ágra.
Felnéztem. Láttam a tartót, bizonyára nyilak vannak benne. De hogy érti, azt, hogy feldob?
- Feldobsz? - néztem rá bizonytalanul és kételkedve. - Mi van, ha leesek?
- Elkaplak. - micsoda meglepetés.... - Ugyan már! Csak bízz bennem! - "boxolt" finoman a vállamba - Ha már idáig eljöttél... nem vagy kíváncsi?
Tudta, hogyan kell fokozni az izgalmakat. Már csak a hangsúlyától kíváncsi lettem.
- Na jó. Dobj fel!
Leguggolt és bakot tartott. A két lábammal felléptem a kezére és feldobott. Gyorsan repültem, de csak arra koncentráltam, hogy elkapjam a tasakot és levegyem. Kinyújtottam a kezem és pont elértem, csakhogy a pántja beakadt egy kisebb ágba, így mikor levettem az is letört. Brandon el is kapott, ahogy ígérte. A derekamat és a térdhajlatomat fogta. A tasak az ölemben volt, de a faág a fejemre esett, onnan pedig a földre. Kicsattantam a röhögéstől, Brandon is nevetett, majd lerakott.
- Szóval, most hová megyünk? - szakítottam meg a nevetést.
- Még egy kicsit bentebb, ott jó lesz.
- Mondjuk itt?
- Pontosan. Na most megmutatom neked, hogy mikre vagyunk képesek.
- Tessék?
- Gondolom Sam már elég sok mindent megosztott veled, - egy pillantást vetett a nyakamban lógó medálra - de elég nehéz elhinni, ha nem látod, igaz? - fülig ért a szája. Egyszerűen nem lehet őt nem bírni. Az édes mosolya és a kedvessége teljesen elvarázsol. Arról nem is beszélve, hogy helyes és vicces is. Mellette nem félek és teljesen önmagam lehetek.
- Igaz.
- Na, nézzük. Segítek. - mögém állt, megfogta a kezem és az íjhoz igazította. - Tudom, hogy lőttél már ilyennel, de kicsit meg van lazulva és megmutatom, hogy kell vele pontosan lőni. - mondta a fülembe. Akaratlanul is felkunkorodott a szám vége.
- Aha, persze.
- Így. Próbáld ki.
Ellőttem a nyilat, ami egyenesen a fa közepébe állt.
- Szép! - nézett rám büszkén. Majd hátrálni kezdett. - Na és most próbálj eltalálni engem!
- Tessék? Nem akarlak bántani!
- Nem fogsz. Majd meglátod. És ha el is találsz, begyógyul. - kacsintott.
- Biztos?
- Hidd el, én már csak tudom.
- Hát... akkor rendben.
Célba vettem a hasát, mikor kilőttem a nyilat azt hittem nem fog megmozdulni, de az utolsó ezredpercben ellépett. Egészen addig bátran várta.
- Látod? Na még egyet!
Újra célba vettem, de most a lábát. Ugyan az történt. Céloztam a kezét, a fejét, szinte már mindent, de mindig elugrott.
- Gyorsaság. Nahát... király!
- Az. Mutassak még?
Izgatottan bólogattam.
- Bújj el az erdőben, akárhová és ha akarsz járkálhatsz is. Fogadjunk, hogy megtalállak, mondjuk...
- 1 percen belül?
- Legyen egy kicsit izgalmasabb, mondjuk 5?
- Mi az, 1 perc alatt nem megy? - incselkedtem.
- Majd utána azt is megmutatom. - kacsintott. Majd a nyakamba akasztott egy stopper órát. - Meddig várjak?
- Számolj el, mondjuk 50-ig.
- Elég lesz? - húzta fel a szemöldökét.
- Kérlek...
- Te tudod...
- De ne hallgatózz! - szegeztem rá a mutató ujjam, amire a válasz csak egy mosoly volt mindkettőnk részéről.
Úgy szaladtam, ahogy csak tudtam. Az út három negyedén el is estem, de gyorsan összeszedtem magam. Egy nagy fát találtam az erdő közepén. Lehetett úgy 20 méter, ha körbemérném akkor is biztos lenne vagy 6-7-8 méter. Elbújtam mögé és vártam.
Alig telt el másfél perc már hallottam, hogy a közelben sétálgat. Szépen lassan lépkedni kezdtem egy másik fához. Senkit sem láttam. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy talán nem is ő az. Mi van ha más is van itt? Nem gondoltam át ezt eléggé. Gyorsan, de mégis ügyelve, hogy minél halkabban lépkedni kezdtem a fák között. Ismét hallottam valamit. Körbenéztem. Nem volt senki a közelben. Futni kezdtem. Futottam, hogy csak tudtam. Már vagy 100 méterre voltam a nagy fától, de még mindig hevesen vert a szívem a félelemtől és a futástól. Megálltam egy kicsit pihenni. Valami reccsent. Valaki rálépett egy faágra. Forogni kezdtem. Sehol senki. Mikor befejeztem a 360 °-ot ijedtem léptem hátra. Hirtelen szívtam be a levegőt, a tüdőm megtelt vele. A jobb kezemmel a szívemhez kaptam és majdnem hátraestem.
- Szia. - mondta vidáman, majd látva engem aggodalmas lett az arca. - Minden rendben?
- Igen, csak... igen. - sóhajtottam egy nagyot, már nyugodtan.
- Biztos? Ijedtnek tűnsz.
- Semmi baj, csak... beképzeltem.
- Akkor rendben. - a mondatát a stopper óra csipogása fejezte be. - Látod? Kevesebb, mint 5 perc. Akarod még az 1 perceset?
- Naná!
- Akkor fuss. Számolok.
Szusszantam egy kicsit és már indultam is. Ezúttal megint egy másik irányba. Utam közben újabb zajokat hallottam. Ez kizárt, hogy Brandon lenne! Hiszen csak most indultam el... Sebesebbre váltottam a tempót, az egyik fánál egy tenyérnyi követ is felvettem. Most aztán a pulzusom az egekben lehet. Ha az előző körben azt hittem megijedtem, akkor most félig halott vagyok. A nagy rohanás közben szinte csak hátra figyeltem, ha Brand nem szól rám, nekimegyek. Talán jobb is lett volna, hiszen ehelyett, miközben hátraestem a kő kicsúszott a kezemből és egyenesen ágyékon találtam. Ő a kezével a sérült részhez kapott én pedig a számhoz.
- Én úgy sajnálom. - ráncoltam össze a homlokom az aggodalomtól és a szégyentől.
- Legalább a nyíllal csináltad volna. - dőlt el. - Úgy hamarabb begyógyul. - görnyedt össze és pedig gyorsan felálltam és odaszaladtam hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése