Kezdett elmúlni a fájdalma, segíteni akartam neki felállni, de ő még egy kicsit térdelt, majd a vállamra támaszkodott és felkelt a földről.
- Jobban vagy? Nagyon fáj még?
- Túlélem. - mosolygott rám.
- Annyira sajnálom.
- Tudom. Semmi baj. - hirtelen, mintha már semmit sem érezne felegyenesedett és abbahagyta a grimaszolást. - Most már nem ártana visszamennünk.
- Igazad van, kezd késő lenni. Vacsorára haza kellene érnem.
Az autóhoz mentünk, utána pedig haza. Visszafelé már csak nevettünk a történteken. Szerencsére nem kérdezte meg, hogy miért is történt ez a baleset, de nem is igazán akartam neki elmondani. Viszont a kíváncsiság minden egyes másodpercben ott motoszkált bennem. Biztos voltam benne, hogy nem voltunk egyedül az erdőben. Valaki volt ott rajtunk kívül, valaki, akit egyáltalán nem zavar, hogy tudom, hogy ő is ott tartózkodik. Ha elmondanám Brandon-nak aggódna. Vagy ami még rosszabb, talán elmondaná Nick-nek.
Furcsa gondolat támadt bennem. Mi van, ha Nick volt? Tudja, hogy ismerem a titkát, hiszen ő maga mondta el! De miért van az, hogy míg rá ennyire haragszom, addig Brandon-t egyre jobban kedvelem. Ő olyan, aki mellett nyugodtan megnyílhatok, mintha tudnám, hogy benne nem fogom csalódni. De mi van ha mégis?
Nick hazudott nekem, bár fogalmam sincs, hogy hogy reagálok, ha előbb elmondja... Viszont Brandon... ő sosem csapott be. Talán mert lehetősége sem volt rá.
- Minden rendben?
- Persze. Miért? - húztam fel a szemöldököm, szemeim kikerekedtek.
- Kicsit hevesebben ver a szíved, mint máskor. Min gondolkozol?
- Semmin. Nem érdekes. - fordultam el, a jobb könyökömet az ablakhoz helyeztem és az öklömre hajtottam a fejem.
- Talán Nick-en?
- Mi van vele? - rántottam felé a fejem. Ő az utat bámulta, csak egy pillantásra nézett rám.
- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, ugye?
Hirtelen minden régi emlékem előjött, ahogy megbíztam Remus-ban és ő minden titkomról, amit megosztottam vele beszámolt Cole-nak. Szerencsére mind jelentéktelen volt, egyet leszámítva. Hogy szerettem Cole-t. Nem is tudom. Talán az egészet úgy fogta fel, hogy ez csak egy kis vonzalom, ami pár hét múlva elmúlik vagy csak nem akarta elhinni vagy szimplán hiába tagadta, de kihasznált.
Félek, be valahogy jobban bízom Brandon-ban, mint Remus-ban. Az elejétől kezdve könnyebben megnyíltam neki. Nehezen bíztam meg az új emberekben, de benne... mintha ezer éve ismerném.
Talán Nick csak védeni próbált azzal, hogy nem mondta el? Biztosan így volt. De pont ezzel kevert bele. Még ha próbált is távol tartani ettől a világtól, valahogy mégis rosszul csinálta. Nagyon rosszul. Sam sokkal ügyesebb volt. Ha Nick nem jön a városba, könnyen lehet, hogy sosem jöttem volna rá. Vagy talán egyszer, sok-sok év múlva.
- Igen, tudom. - mosolyogtam.
Nemsokára haza is értünk. Kiugrottam a kocsiból és megköszöntem a mai napot, majd elbúcsúztunk.
Otthon rögtön a szobámba rohantam és az ágyra dőltem. Egész este azon gondolkoztam, hogy mit csináljak Nick-kel? Mert immár nem csak azzal kell megbirkóznom, hogy elvesztettem a bizalmam iránta, hanem azzal is, hogy ő maga micsoda. Nagyon jól tudom mit von maga után a döntésem, hogy mik a következmények, de muszáj döntenem.
Órák teltek el, de nem bírtam megmoccanni. Maximum a távirányítóval nyomtam be a hangfalat és közepes hangerővel hallgattam az elgondolkodtató számokat. Majd ismét a plafont bámultam. A szemeimet csak egy-egy pislogás alkalmával csuktam le. Addig nem akarok felkelni, míg nem döntöttem.
Már sötét volt, körülbelül 8 óra lehetett, amikor kopogást hallottam.
Az ajtóra szegeztem a tekintetem, mikor hallottam, hogy valaki kinyitja. Nem várta meg a válaszom.
Sam dugta be az ajtón a fejét.
- Bejöhetek?
- Persze.
- Kihagytad a vacsorát. Minden rendben?
- Igen.
- Történt valami Brandon-nal?
- Nem, semmi extra. - mármint attól függ, most már mi extra és mi nem... - Rendes srác.
- Tudom. Meg is lepődtem volna... De akkor mi a baj? - dőlt le mellém az ágyba, ő is a plafont kezdte vizslatni. - Talán Nick?
- Igen.
Nem lepte meg a válaszom. Egy erőltetett mosolyt húzott az arcára és úgy viselkedett, mintha belelátna a fejembe.
- Nem tudod mit csinálj vele, igaz? Hazudott, ezért elvesztette a bizalmad, de te mégis bízni akarsz benne, mert szereted. Vagy nem? Talán már azt sem tudod. Ha védeni akar, akkor muszáj hazudnia? Mi lett volna, ha elmondja? Talán félt? Félt, hogy elmész és otthagyod? Vagy elmondod valakinek? - ekkor már felé fordítottam a fejem. Ő karba tett kézzel bámulta a plafont. Nem nézett rám, de egy apró mosoly húzódott az arcán. - Vagy félt, hogy bántani fog téged? Talán az is lehet, hogy valójában magadat akarod kivonni a kapcsolatból, mert félsz az elkötelezettségtől és ezt keresed kifogásnak. Vagy félsz, hogy megint összetörik a szíved? - levitte a hangsúlyt és büszke mosollyal rám nézett. - Eltaláltam?
Tényleg olyan volt, mintha belelátott volna a fejembe.
- Ismered... az érzést?
- Hogyne ismerném? - fordult vissza a fejével a fal felé. - Nincs olyan ember, aki nem ismerné. - nevetni kezdett és újra rám nézett egy pillanatra. - Csak nem vérfarkasokkal.
Ettől persze azonnal jobb kedvem lett. Attól, hogy ilyen jól kezeli. Kicsit bizarr, de mégis megnyugtató.
- Szóval... mit kellene tennem vele? Mi lenne a helyes?
- Ne helyesen cselekedj! Hanem úgy, ahogy neked jó.
- Fogalmam sincs, hogy az mi lenne. - sóhajtottam.
- Tudom. De majd rájössz. - felém fordult és összekócolta a hajam. - Okos lány vagy te.
- Héééé!
- De előbb egyél. Odaraktam a kaját az asztalra. - felkelt az ágyról - Shhhhhhh! Apáéknak ne szólj! - majd rám kacsintott és kiment.
Napokon át gondolkoztam, míg végül meghoztam a döntést. Egy levelet hagytam Nick szekrényében. Találkozni akartam vele és megbeszélni a dolgokat.
A nagyszünetben láttam a folyosó túlvégéről, hogy kinyitja a szekrényét és kiesik a levél. Leguggolt, hogy felvegye, kinyitotta, majd felállt. Közben olvasta.
"Nick,
Köszönöm, hogy hagytál időt, hogy átgondoljam mit tegyek.
Nagyon sokat jelentett ez nekem. Tudod, most már egészen
máshogy állok hozzá a dologhoz, de még mindig nem értek
valamit.
Szeretnék veled találkozni, ma délután a Rózsakertben.
Fél háromkor várlak az egyik padon."
Megan
Összehajtotta a levelet és beletette az egyik tankönyvébe. Nem tudtam leolvasni a fejéről, hogy mit gondol, de reménykedtem benne, hogy eljön és, hogy tényleg csak időt akart adni, nem pedig feladta.
Suli után Sam elvitt a Rózsakertbe. Negyed három volt. Sétáltam még egy kicsit a folyóparton, mert úgy gondoltam van még időm. A sétányról megláttam a rózsakertet. Ősz volt. Éppen hogy a levelek elkezdtek hullani. Kicsit hűvös is volt, de egy vékony kabátban kellemes volt az idő. Bár már október volt, a rózsák még most is gyönyörűek voltak. Most már szépen lassan kezdenek majd elhervadni. Már csak napok kérdése. A táj gyönyörű volt. Az emberek sétálás közben beszélgettek a haverjukkal, barátnőjükkel, csajukkal, pasijukkal vagy akár telefonon. Sokan sétáltattak kutyát, kihasználva még a viszonylag jó időt és a friss levegőt. A nap bearanyozta a parkocskát. Igazán bájos volt. Megálltam és a szememmel futottam végig, milyen szép is a látványa, mikor egyszer csak megakadt a szemem az egyik padon. Egy ember ült ott, ismerős volt a keze és a kabátja ujja. Az arcát nem láttam, mert épp egy sportújságot olvasott és látszólag nagyon elmerült benne. Mikor lentebb tartotta, hogy lapozhasson, csak akkor láttam meg ki is az. Nick volt. Eljött. Méghozzá jóval korábban. Siető léptekkel közeledtem felé, majd megálltam előtte. Felnézett az újságból és mikor rádöbbent ki vagyok, kikerekedtek a szemei.
Felállt, hogy üdvözöljön.
- Szia. - nyögte ki zavartan, és a bal kezével a tarkóját dörzsölte. Ismerem ezt, nem tudja, hogy mit csináljon.
- Szia. - bátorítottam egy élénk mosollyal. - Hát eljöttél.
- Igen, el.
Mélyen egymás szemébe meredtünk és közben zavart mosollyal és kábult arccal álltunk egymással szemben. Megszűnt a külvilág és csak ketten voltunk az egész parkban. A rózsák közelében, a csodás aranyló térben.
