4. fejezet

SAJNÁLOM. TUDOM, HOGY KIEMELI, DE NEM TUDOM MIÉRT, ITT A KEZELŐBEN NINCS KIEMELVE. KÉRLEK JELÖLD KI AZ OLVASÁSHOZ!

A családi vacsora viszont tök normális volt. Egészen addig, amíg anya fel nem hozta a beidézés témát. Tudtam, hogy ez erről fog szólni. Ám nagyon meglepődtem, amikor anya közölte, hogy már van egy gyanúsított. És pláne amikor elmondta, hogy ki az.
Horan Baker.
- Horan? - hajoltunk előre egyszerre. Kicsit hangosan voltunk, így az étteremben sokan ránk néztek. A sok tekintet miatt visszahúztuk magunkat és lecsendesedtünk.
A szemeink kikerekedtek, mintha csak tojások lennének. Egymásra néztünk.
- Az lehetetlen! - fordult Sam anyáék felé.
- Miért őt gyanúsítják? - kérdeztem higgadtan.
- Bizonyítékot találtak, hogy már régóta a lány körül tartózkodott. Mintha követte volna.
Sam-ra néztem. Olyan arcot vágott, mintha tudná, hogy Horan okkal volt Carla közelében, de azt is tudja, hogy nem bántotta.
Kiskorom óta ismerem Horan bácsit. Sam-nek és a legjobb haverjának, Collinnak tartott edzéseket. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy milyen edzés volt, de tudom, hogy mindig kedves volt és hozott nekem nyalókát vagy csokit. Még pár szép csatom is van tőle. Apával is jóban voltak és Sam is nagyon szerette. Mindig barátságos volt velünk. Talán azért, hogyha valami ilyesmi történik, ne legyen gyanúsított? Sosem tudnám róla elképzelni, hogy ártott valakinek.
- Nem lehet, hogy csak véletlen? - kérdeztem szepegve.
- Véletlenek nincsenek. - mondta anya, majd beleharapott a felszelet bárányszeletbe.
- Mi van ha mégis? - suttogtam magam elé. Senki sem hallotta, de Sam rám nézett. Mintha ő igen. Dhogy is, ez képtelenség.
Aggódó volt a tekintete. Én is aggódtam Horan miatt. Mi lesz ha lecsukják?

Másnap reggel a rádióra keltem. A múltkori "szívroham" miatt nem kockáztattam meg újra. Úgy döntöttem ez sokkal gyengédebb az idegeimnek és ráadásul jó kedvel is ébredek.
Felöltöztem és táncoltam fogmosás közben. Majd eszembe jutott, hogy ma randizok a leghelyesebb sráccal a suliban, aki mellesleg tök jó fej. Az ágyamba dőltem és izgatottan a párnámba sikítottam. Majd feleszméltem. Mit veszek fel? A szekrénybe néztem és válogatni kezdtem.
- Hmm... talán ez jó lesz. - vettem ki egy pólót és egy nadrágot. Az ágyamra tettem és felkaptam a táskámat a székről.
Lefutottam a lépcsőn. Mikor az ebédlőbe értem, láttam, hogy senki sincs az asztalnál. Ami már csak azért szívás, mert vagy elkések a suliból... vagy itt hagytak és sétálnom kell. A séta nem is lenne szívás, sőt most különösen örülnék neki, hiszem olyan szép idő van, de... NEM HORAN még szabadlábon van. Biztos vagyok benne, hogy nem ő az. Épp visszaindultam volna, hogy felmenjek és megnézzem, hogy Sam elaludt-e, amikor dudálást hallok. Megállok és visszalépek. Kinézek az ablakon. Apa ül kint a kocsiban. Az ablakhoz megyek és kinyitom.
- Apa! Hol van Sam?
- Egy ügyvéddel beszél, ma én viszlek suliba. Gyere, szállj be! Ettél már?
- Nem, de nem vagyok éhes.
- Vegyél egy almát az asztalról és tedd el. Majd a suliban megeszed.
- Oké. - becsuktam az ablakot, elvettem az almát az asztalról és bezártam az ajtót, majd beültek a kocsiba.
Út közben a rádiót hallgattuk. A hírek mentek. Elmondták, hogy van egy gyanúsított a meggyilkolt lány ügyében.
Mérgesen kikapcsoltam a rádiót.
- Apa, ugye te nem gondolod, hogy Mr. Baker a tettes?
- Kincsem, én nem tudhatom.
- Szóval, te is úgy gondolod, hogy ő tette?
- Nem tudom. Remélem, hogy nem.
Reméli???
Értetlenül hátradőltem az ülésben. Mi az, hogy reméli???
Mikor megérkeztünk, kiszálltam. Mintha semmi sem történt volna. Apa leeresztette az ablakot és én odahajoltam.
- Köszi, hogy elhoztál.
- Szóra sem érdemes. De kicsim! Ne stresszeld magad emiatt. Minden rendben lesz, minden megoldódik.
Mosolyogva bólogattam. Viszont mikor megfordultam, az állmosoly lekerült az arcomról. Fel sem foghattam, miért gondolja ezt? Vagy inkább, hogy miért nem gondol egyáltalán semmit az ügyről?!
Ez nem normális! Mindenki erről beszél! Mindenki aggódik és fél. Mindenki gondol valamit erről a gyilkosságról!
Kat-tel futottam össze a szünetben. Elmeséltem neki, hogy mi újság volt apával.
- És mi a helyzet a randival? Izgulsz?
Tegnap este, mielőtt elindultunk volna vacsorázni felhívtam és elmondtam neki, hogy Nick randira hívott.
- Kicsit ideges vagyok. De tekintve, hogy nem most először vagyunk együtt, nem lesz semmi gond.
- Hát, igen. Egyszer voltatok már röpizni, de akkor mások is ott voltak, és nem is beszéltetek annyit...
- Hát... akkor ugyan nem, de ...
- De???
- Órán igen.
- Ti leveleztek?
- Néha. De mivel a labortársam tudunk suttogni is.
- Ti labortársak vagytok? - a szekrényemhez értünk. Kat nekitámaszkodott én pedig kinyitottam az enyémet, az angol könyveimet bepakoltam és a törit vettem ki.
- Ühüm. - bólintottam. - Nem mondtam még?
- Nem, ezt elhallgattad.
- Biztos elfelejtettem.
- Ahha... biztos... Mibe mész?
- Ruhába. - csuktam be a szekrényt és a terem felé tartottunk.
- Még jó.
Elnevettem magam. Talán fontosabb volt neki a randi, mint nekem. Hirtelen Nick tűnt fel előttem. Elment mellettem, de végig tartotta a szemkontaktust és mosolygott. Én ugyan ezt tettem. Mikor már mögöttem volt, éreztem a nyakamon a tekintetét. Féloldalasan hátrafordítottam a fejem és mosolyogtam.
- Talán igazad van. - fordultam vissza Kat felé. A terem előtt megálltunk. - Ez a randi fontos. Már egy ideje nem voltam komoly randin. És lehet, hogy azt mondtam, hogy nem akarok pasit, de talán ma megváltozik ez a véleményem.
- Ha mégsem, akkor légyszi én hagy kapjam meg.
Nevetve ránéztem és kicsit meglöktem a vállát.
- Héé! - mondtam, majd bementem a terembe.
- Mi van? - nevetett és utánam jött. Elém ült le.
A tanár pont 2 másodperccel utánunk  jött be és elkezdte az órát.
Alig vártam, hogy vége legyen a sulinak. Negyedik óra után megláttam Sam-et a folyosón.
Oda akartam menni, de Collin beelőzött. Lehúzódtam és tudom, nem szép dolog, de hallgatózni kezdtem.
- Horan-t gyanúsítják?
- Jah.
- És ő tette? - kérdezte Collin.
- Nem tudom. - Hihetetlen, hogy akik a legjobban ismerik, azok nem hisznek az ártatlanságában. Apa, Nick és úgy tűnik Collin se tudja, hogy mit gondoljon. Nem értem. Mit tudnak, amit én nem?
- Beszéltél vele?
- Nem tehetem. Tanú vagyok, ő meg gyanúsított.
- És én? Én beszélhetek vele? - Sam felkapta a fejét Collin kérdésére.
- Eszedbe se jusson odamenni! Komolyan mondom, Collin! - csapta be a szekrényajtaját.
- Te nem érted? - kapta el a karját a bátyámnak és magához húzta. Közel voltak egymáshoz és suttogott. Nem érettem, nem hallottam.
Hirtelen két kezet éreztem a hátamon, amire rögtön megfordultam.
- Te mit csinálsz? - Nick volt mögöttem.
A szívemhez kaptam.
- Megijesztettél. - mosolyogtam.
- Bocsi, nem akartam.
- Dehogynem.
- Na jó, talán. - feltette a sármos mosolyát. - De mit csinálsz itt? Hallgatózol?
- Én? Dehogy, csak figyelek valakit.
- Kit? - lemosódott a vigyor a képéről és egy féltékeny férfi arc váltotta fel azt.
- Jaj, nem. Nem úgy.  - hadonásztam a kezemmel, szerencsére érette és normális lett az arckifejezése. - Csak... látod, azt a srácot?
Mögém hajol, mintha ő is kémesdit játszana, csak a feje látszott ki, az én fejem felett.
- Mi van vele? - nézett rám.
- Ő a bátyám.
- Sam, igaz?
- Igen. Honnan...?
- Te mondtad. Amikor röpiztünk. 
- Tényleg. Bocsi, kicsit összezavarodtam.
- De... miért figyeled a bátyádat?
- Mert... - na vajon miért? - mert szerintem meleg.
- Tényleg? - nézett rám mosolyogva, látszott rajta, hogy komolyan meglepődött, de mégsem hiszi el.
- Nem. Csak vicceltem. - kerülni akartam a témát, így a nevetés után megkérdeztem: - Amúgy, hová megyünk ma?
- Meglepetés. 
Összenéztünk és mindketten egymás szemeibe meredtünk. Az ajkam és a szemem között ingázott a szeme, de mielőtt közelebb hajolt volna, megszólalt a csengő.
- Akkor, találkozunk suli után. - mondta és elment. 
- Szia. - intettem és én is indulni kezdtem.
Suli után az autóhoz rohantam. Sam előre kinyitotta nekem és mögöttem ballagott. 
- Menjünk, menjünk, menjünk! - pattogtam.
- Mi ez a nagy sietség? - szállt be mellém.
- Izé... hát... nekem... randim lesz. - néztem rá komolyan.
- Egy randi? Kivel?
- Nick Brown-nal.
- Nickkel?
- Miért? Ismered? 
Bólogatott.
- Jó srác. Mellette biztonságban leszel. - beindította a kocsit, majd eszébe jutott valami, mert komolyan nézett rám. - De semmi... semmi s...
- Óh, nem! Sam! - vágtam a szavába. - Ki se mond! - taszítottam a kezemmel, majd lenyugodtam. - Csak... indulj! 
- Rendben. - bólogatott és mély levegőt vett. - Rendben. 
Otthon felrohantam a szobámba és a zuhany alá vetettem magam. Beszárítottam a hajam és felkaptam a kikészített ruhámat. Egy kis parfümöt raktam fel és szolid sminket, nem vittek egyiket sem túlzásba. 1 óra alatt el is készültem. Amikor meghallottam, hogy csengetnek leordítottam.- Sam! Kinyitnád?
- Persze. - nyögött fel és az ajtóhoz ment.
- Szia, Nick!
- Hello, Sam!
- Mi újság? - a levegőbe szippantott egyet - Jó illatod van.
Felkaptam a táskámat és rohantam lefelé a lépcsőn.
- Szia, Nick. - mondtam a lépcső végéről. Futottam. Egy puszit nyomtam Sam arcára és annyit mondtam: - 9-re itthon vagyok.
- Rendben. - elindultunk kifelé az ajtón, mikor a járda felénél Sam ránk kiáltott - Nick! - összenéztek - Vigyázz a kishúgomra! - mondta aggódva.
A fiú bólintott és beinvitált a kocsijába. Fekete Porsche volt. 
- Szép kocsi. - mondtam, miközben kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszi. Szülinapomra kaptam.
- Kedves szüleid vannak.
- Igen, kárpótlás a szülőség hiánya miatt.
- Óh, sajnálom.
- Semmi gond. Megvagyok.
- És egyedül költöztél ide?
- Nem, volt itt néhány ismerősöm. Ők segítettek és a ház kiválasztásánál a szüleim is segítettek.
- Most már elárulod hová megyünk?
- Nem.
- Hé!
- Majd megtudod.
Nem sokáig mentünk. Az út mindössze fél óra volt. Egy kis tónál állt meg. Volt mellette egy ösvény.
- Tudsz lovagolni? - kérdezte.
- Tessék? - néztem fel a körültekintésből.
Kérdően nézett rám.
- Óh, igen, persze, tudok.
- Akkor jó. - mosolygott és kinyitotta a csomagtartót. Egy kosarat és egy plédet vett ki. - Mehetünk?
- Ahha. Segítsek valamit?
- Nem kell. Csak gyere. Megfogta a kezem és elindultunk az ösvényen. A végén két ló várt minket. Az út szép volt, kíváncsi voltam mit tartogat még. Felpakolta a lovakra a cuccokat és segített felszállni. Végig a part szélén mentünk. Gyönyörű volt. A part az ösvény után homokos volt. Míg nem értünk el a célállomásig beszélgettünk és nevettünk. Kis kori történetektől kezdve, cikis helyzeteken át mindenről szó esett. Alig 15 perc után egy mezőre érkeztünk. Tele volt sárga virágokkal. Mögötte erdő volt, előtte pedig a tó. Olyan volt, mint egy kis völgy. A parton Nick leterítette a plédet, míg én a tájban gyönyörködtem. A kosárból ínycsiklandó ételek kerültek elő.
- Remélem éhes vagy.
- Ezt mind te csináltad?
- Bizony. Kóstold meg. Ne ítéld meg a kinézete alapján.
- Rendben. - izgatottan ültem le vele szembe a plédre, ő a falatot a számba nyújtotta. - Hm... ez... nem is olyan rossz.
Ő is bekapott egyet. Majd köhögve kiköpte.
- Viccelsz? Ez szörnyű! Hogy bírtad lenyelni?
- Annyira nem rossz.
- Szerintem igen. - nevetett.
- Na jó, talán igazad van.
- Kóstold meg ezt! Ez a specialitásom, sosem rontottam még el!
Újra felém nyújtotta. Jól megrágtam. Nagyon finom volt, de...
- Egy kicsit túlsóztad, de ezt leszámítva ez tényleg nagyon jó.
- Igen? Bocs, én sósan szeretem és nálunk a család mindent úgy eszik. Bocsi, tényleg, teljesen elfelejtettem...
- Semmi baj, ne mentegetőzz. Tényleg nagyon finom. Add ide, hogy egyek még belőle!
- Tessék. Úgy egyél, hogy desszert is van.
- Hmm... süti.
A végén, miután jóllaktunk és teleittuk magunkat, észrevettük, hogy a másik kólának lejárt a szavatossági ideje. Szerencsére mi azt ittuk meg, amelyiknek még nem. A másikkal mi lett? Háááát... Csata lett belőle. Nick elvette, miután én felráztam és felbontotta, mondanom sem kell, mi történt. Röhögőgörcsöt kaptam, mire ő rám kezdte önteni azt, ami benne maradt. Egymástól akartuk elvenni, de még kólásabbak lettünk. A virágok között futkostunk és egymás kergettünk. Nick-nek végül sikerült is elkapnia, de a lába vaahogy összeakadt és elestünk. Ráestem.
- Jól vagy? - kérdeztem nevetve.
- Túlélem.
- Akkor jó. - mondtam és a maradék kólát ráöntöttem. Körülbelül másfél deci volt még benne.
- Ez nem fair!
- Tudom. - nevettem.
Ő megragadta a felkaromat és megcserélte a helyzetünket. Megfogta az üveget és rám szegezte. Már csak egy csepp volt benne, az arcomra cseppent, egyenesen a szám bal sarka felé.
- Ez mi volt? - nevettem a próbálkozásán.
- Nem tudom. - már ő is szakadt a röhögéstől.
Majd lecsendesültünk. Ő közelebb hajol hozzám. Becsuktam a szemem. Egyre közelebb volt a szája. Éreztem, hogy megcsókol. Ezúttal nem vad és szenvedélyes volt, hanem romantikus.
Hosszan tartott és isteni volt.
Ezután felsegített és lassan hazaindultunk. Még nyaltunk egy fagyit és sétáltunk a folyóparton a városban. Majd hazavitt.
- Jól szórakoztam ma. - mondtam a kezét fogva a lépcső első fokán állva.
- Én is. Remélem, megismételjük.
- Én is.
Megcsókoltam.
- Jó Éjt!
- Neked is. Szép álmokat!
- Neked is. Vigyázz magadra!
Bementem és az ajtóhoz dőltem.
- Hát ez ... állati volt. - suttogtam magam elé. A szám fülig ért. De fáradt voltam. Bezártam az ajtót és a szobámba indultam.
Fent valaki kaviccsal dobta meg az ablakom. Ki lehet az? Ugyan az, mint a suliban? A szívem hevesen vert, de most nem a boldogságtól, hanem a félelemtől. Odarohantam és kinéztem. Megnyugodtam. Nick volt az.
Kinyitottam az ablakot.
- Mit csinálsz még itt? - mondtam halkan, de csak annyira, hogy azért ő is hallja.
- Csak kérdezni akartam valamit! - ordította izgatottan.
- Shhhh! Halkabban.
- Bocsánat. - mondta ugyan olyan hangosan. - Huppsz! - ezt már halkabban.
Nevettem.
- Mit szeretnél kérdezni?
- Megan Amanda Thompson! Lennél a barátnőm?
Még jobban szakadtam.
- Igen! Igen! Igen! - mondtam lassan egymás után, de egyre lelkesebben.
- Megtisztelsz. - pukedlizett.
Ezt most nem csináltja komolyan, ugye? Integetett és elment. Becsuktam az ablakot és az ágyamra dőltem.
- Őrült! Ez a srác... őrült! - suttogtam magam elé, majd leültem az ágyra, az ablakra néztem vissza. - De ez tetszik.