1. fejezet

Hajnali 5 óra volt. Nem tudtam aludni. Az utcán alig volt néhány ember. Éppen csak egy-két buszt láttam az ablakból. Szeptember elseje. Ma kezdődik a suli. Felesleges visszaaludni másfél óra múlva úgyis fel kell kelnek. Úgy döntettem hasznosan ütöm el az időt. Kocogni megyek.
A városon végigvonulva még mindig nem látok egyetlen embert sem. Mintha egy szellemvárosban járnék, ahol néha-néha átkel egy-két autó. Körülfutom a várost. Átmegyek a folyó felett ívelő kis hídon, ez már a külváros, majd a ligeten végig és újra egy másik hídon vissza a városba. Végigfutok a főtéren, a városháza előtt, a szökőkutaknál, majd be az üzletsorba. Most nyit a pékség és a kisbolt. Zenét hallgatva haladok tovább. A főútra érek. Egy öreg bácsi most nyitja ki a könyvesboltját. Régen imádtam idejárni. Mostanában nincs annyi időm rá, így nem esik útba. Már "mindjárt" otthon vagyok. Már csak egy úton kell végigszaladnom és jön a mi kis utcánk. A kínai boltokat elhagyva a régi víztorony parknál megálltam. 7 óra múlt 7 perccel. A Nap most kel fel. A víztornyon visszaverődik a fény. A park mögötti játszótér máris sokkal világosabb, mint eddig volt. Hátrafordulok, a kezemet a szemem elé teszem, hogy árnyékoljak vele. A Nap felé nézek hunyorogva. Reggel van. A nézelődésem egy hang zavarja meg. A mentő hangja. Egyre közelebb ér hozzám. Szinte száguldozik. Egyre több autó van az úton. Mindegyik lehúzódik. Mikor mellém, a körforgalomba ér, csak akkor látom, milyen sürgős is az eset. Vajon mi történhetett? A maradék 4 és fél percben, míg hazaérek azok gondolkozok kit vitt a mentő és mi lett vele. Bent voltam a városban, de nem láttam semmit. Mi lett volna, ha velem történik?

Otthon anya már nagyban készülődik, apa éjszakás volt, ezért nincs otthon. A bátyám az egyik haverjánál aludt.
- Hol voltál? - kérdezi anya aggódva.
- Csak futottam egy kicsit. Miért? Történt valami?
- Ami azt illeti, igen. Behívtak, hogy egy lányt súlyos állapotban találtak a réten.
A réten vannak a hipermarketek. Nem sok, 5 vagy 6 van odakint. Nem csoda, hogy nem láttam, hiszen visszafutottam a hídon a városba, ha látni akartam volna, az ellenkező irányba kellett volna mennem. Szóval ez történt...
- Mikor meghallottam fel akartalak ébreszteni, hogy ne aludj el az évnyitó miatt, de nem voltál a szobádban. Nagyon megijesztettél!
- Sajnálom, anyu.
- Reggel ne menj sehová. Se túl későn este! Pláne ne egyedül.
- Jól van anya, tudom. - a szobámba mentem és készülődni kezdtem. Persze mindezek előtt lezuhanyoztam.
- A reggeli ki van készítve. Nekem most mennem kell. Vigyázz magadra! - mondta anyu sietve és még mielőtt kimondtam volna, hogy szia, eltűnt.
Reggeli közben a híreket néztem. Élőben ment a tudósítás a helyszínről.
- Reggel egy lány holttestét találták meg az eladók a New Winsgrove-i réten. A lány testén mindenféle sebek találhatók. A helyszínelők már majdnem egy órája vizsgálják a területet. Egyenlőre csak annyit tudunk, hogy a tett színhelye nem a rét. Az, hogy miért hozták ide az áldozatot még kérdés, ahogyan a támadó kiléte is. További információkat esti adásunkból tudhatnak meg.
Hogy történhetett ilyen egy kisvárosban? Ez szörnyű.
Fél 8-kor suli előtt találkoztam a barátnőimmel. Kat-tel, Sarah-val és Chloe-val.
Mindenki a támadásról beszélt. Féltek. Nem tudták, hogy ki és miért tette ezt.
Mikor odaértem a csajokhoz, náluk is ez volt a téma.
- Te is hallottál róla? - érdeklődött Kat. - Reggel anya hozott kocsival.
- Hihetetlen, hogy egy ilyen kisvárosban is megtörténhet ez. - Sarah is arra gondolt, mint én reggel.
- Én még a tettes is szabadlábon van. - sóhajtott Chloe.
- Ez annyira félelmetes. Mi van, ha sétálok az utcán és megtámad? Vagy a suliból megyek haza? - Kat teljesen kiborult.
- Igaz. Bárkivel megtörténhetett volna. - mondtam aggódva.
- De ki volt a lány? - kérdezte Chloe. - Anyukád nem mondott valamit, Meg? - nézett rám.
- Nem. Őszintén, a hírekből is többet tudtam meg.
A kínos témának és "rettegésnek" az iskolában a csengő vetett véget. Mindenki az udvarra, majd az ünnepség után a terembe ment. Még sosem volt ekkora csend a évnyitón. Kirázott a hideg, ha belegondoltam, hogy miért van ez.
Mint minden első nap 10.-től a végzős évfolyamig mindenkinek osztályfőnöki óra volt a megnyitó után. A gólyáknak pedig az igazgatóval kellett egyesével találkozni. De ez úgy látszik eltolódott, mert az igazgató ezúttal a mi termünkben volt, egy helyes fiúval. Még sosem láttam. Aranybarna haja volt, de abból is a legsötétebb árnyalat. A szeme, mintha sötét kékesszürke lenne. Az izmai szépen kigyúrtak voltak. Az alakja tökéletes volt. Csodálatos látvány. Sosem láttam még ilyen srácot. Minden porcikámat lenyűgözte.
- Ő itt az új fiú, Nickolas Brown.
- De szólítsatok csak, Nick-nek. - mondta mosolyogva.
A fogai hófehérek voltak. A mosolya minden lányt elbűvölt. Látványosan. Rám viszont más hatással volt. Szimpatikusnak találtam, de nem voltam a rajongója. Tökéletes volt és ez megrémített.
- Bánjatok vele kedvesen. - nézett ránk az igazgató.
- Ülj le, Nick! Ott van egy hely! - mutatott a tanárom a mögöttem lévő padra.
A füzetemet bámultam, mikor egyszer csak szúrást éreztem a bal vállamon. Felnéztem. Nick jött felém és végig engem figyelt. Miután leült mögém, a tarkómon éreztem a szúró tekintetét.
A tanárnőnk folytatta az órát.
Szünetben a bátyámat meglátva egyenesen kirohantam a teremből.
- Szia. Mizu? - kérdeztem izgatottan mosolyogva, amivel úgy tűnik egyedül voltam a suliban. Láttam rajta, hogy valami nem oké. - Mi a baj?
- Tudod mit, Megan? A kishúgom vagy és nem szeretnélek belekeverni. - csukta be a szekrénye ajtaját.
- De mi történt? - kíváncsian követtem.
- Mit nem értesz azon, hogy nem akarlak belekeverni? - megállt előttem, ingerlékeny volt, de sosem akart bántani, most is csak óvni próbált.
- Azt, hogy mi lehet olyan nagy dolog. Pláne a ma reggel történtek után. - mondtam kérdően. Ő már épp megfordult és indulni kezdett. Én csak álltam és gondolkoztam és akkor eszembe jutott: talán nem is az a kérdés, hogy mi az a nagy ügy, hanem, hogy mit tud a reggel történtekről... - Te tudsz valamit a támadásos dologról? - futottam utána.
Mélyen a szemembe nézett. Láttam a megbánást a szemében, láttam, hogy bűntudata van.
- De hát... mi történt? - motyogtam.
Átkarolta a vállam és kihúzott az épületből, egyenesen az udvarra.
- Emlékszel? Mondtam, hogy nagy buli lesz pénteken! - suttogta.
- Igen. És?
- Az is volt. Egészen szombat hajnalig. Én... lefeküdtem Carla-val.
- Oké... - nem ítélkezem. Legalábbis megpróbálom. Nem vagyok az a típus, aki elítél valakit egyetlen furcsa dolog miatt. És egyébként is, mi a különös ebben? Jó... talán van... Carla... Jó fej meg egy kicsit... hát... ribanc, de nem a bátyám esete és különben is, nem igazán bírják egymást, de nem is utálják, ez afféle... van közös baráti körük, de egymásénak nem tagjai. Ezt nem lehet másképp megfogalmazni.
- Reggel ott feküdt mellettem és aztán elmentek a lányokkal. Este a bárban megint találkoztunk, de aztán azt mondta a barátnőinek, hogy elmegy a mosdóba. És azóta... senki sem látta.
- Várj csak! Carla-t támadták meg?
- Nem tudom. De most sincs suliban és elég bizarr lenne, ha ez csupán véletlen, nem?
- Igen... igen az! Anya hívott már?
- Nem, még nem. És téged?
- Engem sem. Kíváncsi vagyok mi történhetett...
- Meg! Ne ártsd bele magad! Ez veszélyes! Ha a fickó még szabadlábon van, akkor nem biztonságos egyedül járkálni a városban.
- Értem. Nem fogom beleártani magam! - visszaindultam az épületbe, ugyanis pár perc múlva órám lesz, de Sam újra megszólalt:
- Húgi, míg nincs meg a tettes én viszlek haza a kocsival! - felé fordultam - Ne menj el Kat-tel! Világos? - nézett mélyen a szemembe.
- Világos. - mosolyogtam és biccentettem egyet a fejemmel búcsúzásképp.
A folyosón rohantam. Az órám az épület másik végében volt. Hülyeség! Hogy állíthatták össze így? A nagy rohanás közben nekiütköztem valakinek. A könyveim mind a földre hullottak, a füzetekkel együtt, még néhány tollam is kiesett a parányi tolltartómból. Megint pár elpazarolt perc, aminek az eredménye a késés.
- Sajnálom. - guggoltam le felszedni a cuccom. Alig néztem fel, csak két erős lábat láttam magam előtt. Hirtelen meghajlott az egyik. Majd a másik. Ő is leguggolt, hogy segítsen.
- Semmi gond. - szólalt meg és a hangja igazán megnyugtató volt. Hirtelen már nem is tudtam, hogy miért sietek annyira. Felnéztem és a kezem lefagytak. Nick volt az. Felálltunk. Csak bámultam őt, mintha még sosem láttam volna. Ugyan mire is gondolok?! Még sosem láttam! Vagyis csak egyszer, de hát az ... Na mindegy. Értetlenül nézetett rám. Észhez tértem. Végigmértem a szemmel és tetszett a látvány. Elmosolyodtam. Mire újra a szemébe néztem, láttam ő is épp most "ért vissza". Mi az ördög? Csak nem ő is "megvizsgált" a szemével? Ő is vigyorog, majd határozottan felém nyújtja a könyveket.
- Ez nem kell? - kérdezte kedvesen.
- De, köszi. - ő átadta a könyveket én pedig átvettem a két kezemből a balba és a jobbat felé nyújtottam. - Rick, igaz? Én Megan vagyok.
- Igen. Mögötted ültem az előző órán.
- Pontosan. - szóval emlékszik...
- És? Hová siettél ennyire?
- Jajjj, jó, hogy mondod. Az órám a folyosó másik végén van, úgyhogy most már tényleg mennem kell, mert elkésem. - indultam el a folyosón nagy léptekkel, de végig hátrafelé figyeltem. - Örültem, hogy megismertelek.
- Én is! Szia. - integetett.
Suli után a bátyámmal mentem haza. Anya még nem volt otthon. Sam-mel fel alá járkáltunk a lakásban. Nem tudtunk tanulni, mert nem tudtunk koncentrálni. Mi történt a lánnyal? Ki volt a lány? Ki tette ezt vele? Él még? Vagy meghalt? Vajon Carla az? Vagy más? És ha nem ő, akkor mi történt vele? Hol van most? és még megannyi kérdés szaladt át a fejünkben. Sam Carla miatt aggódott, engem pedig még mindig a hideg rázott attól, hogy én is lehettem volna, hiszen reggel kint voltam... egyedül... védetlenül... szemtanú nélkül... Miért pont ő? Mit csinált?
A nagy feszültség közeledte, apa állított be az ajtón. Sam-mel megrohamoztuk.
- Mi történt?
- Ki az?
- Tudják már ki tette?
- Tudsz valamit?
Tettük fel a kérdéseinket egymást felváltva.
- Nyugodjatok le, gyerekek! - kezdte apu.
Könnyű ezt mondani! A reggeli után halálra voltam rémülve. Azt hittem valami autóbaleset vagy valamelyik öregasszony haldoklik. Nem tudom... valami olyan, ami nem valószínű, hogy velem is megtörténhet. Legalábbis mostanában nem.
- Üljetek le! Én sem tudok sokat, de a lány Carla Mayer. - Sam-re néztem. Úgy nézett ki, mint akit torkon vágtak. A szemöldökét összehúzta és már komolyan olyan volt, mint egy apa, aki a lányáért aggódik. - A sérülései nagyon súlyosak voltak.
- Túléli? - remegett hanggal kérdezte meg. Apa a fejét rázta:
Semmi esélye sem volt, hogy túlélje. A bordái többnyire összetörtek, mikor megtalálták kómás állapotban volt, a vér felgyülemlett a tüdejében, vágások..., de több ember fogadni merne rá, hogy karmolások borították az egész testét, a torkát is. Nem sokat láttam belőle, de azt tudom, hogy ő volt. Nem tudják, hogy egyáltalán ember tette-e, se azt, hogy ki, sem azt, hogy mi volt az. De anyátokkal beszéltem és a polgármesteri hivatal és a rendőrség kimeneti tilalmat akar elrendelni.
Sam-mel egymásra néztünk.
- Holnap válogatóm lesz, megyek zuhanyozni, aztán lefekszek. - mondta Sam. De látszott rajta és én is tudtam, hogy nem fog tudni aludni. Ilyen hír után, hogy is tudna?
Apára néztem.
- Anya hol van? Mikor jön haza? - aggódtam.
- Azt mondta 9-re itthon lesz.
- Este vagy reggel?
- Este. Nézd, Megan, ha nem tudsz aludni, megértem, de a suliból nem szeretnélek most kikérni. Az most a legbiztonságosabb hely. Sokan vannak, ott biztos nem lesz semmi bajod. - fogta meg a vállam. - Ahogy itt sem. Itthon vagyunk, ha rosszat álmodsz vagy csak beszélgetni akarsz, mi itt vagyunk.
- Rendben. Értem. - az ajtóra mutattam - Azt hiszem. Én is megyek... aludni.
- Rendben. Ha nem tudsz, csak szólj. Annyi altatót írtam ma fel, hogy úgy gondoltam jobb, ha haza is hozok egyet. Szóval, ha...
- Nem, köszi. Megvagyok.
- Oké! Akkor Jó Éjt!
- Köszi, neked is.
A szobámba beérve, halkan becsuktam az ajtót és előkerestem a régi baseball ütőmet. Nem túl nagy, alig 10 centivel rövidebb a versenyzőkénél, de a célnak megfelelő. Még Sam adta nekem régen, amikor meghalt a kutyusunk. Nem éreztem magam biztonságban nélküle. Sam azt mondta, hogyha félek, akkor aludjak ezzel és ha hallok valamit, használjam. Ezer éve nem vettem elő. Ma viszont újra ezzel aludtam. Zajra ébredtem fel nem figyeltem az időt, de a szívem vagy 200-zal vert, ha nem többel. Halkan felkeltem az ágyból és az emeleti folyosóra surrantam. Egészen a lépcsőig mentem, mikor látom, hogy egy női alak ér a lépcső elejéhez. Baseball ütővel a kezemben várom. A nő már szinte mellettem volt, én kiugrottam elé, mire ő majdnem felsikított, már ütni készültem, amikor megszólalt.
- Megan! Mit csinálsz te azzal az ütővel?
- Anya??? - lepődtem meg.
- Igen? - mondta lassan, elhúzva.
- Azt hittem... nem érdekes...
Majd visszamentem aludni. De bárhogy akartam, sehogy se jött össze. Apa a biztonság kedvéért egy tablettát és egy pohár vizet készített az éjjeli szekrényemre. Nem akartam be venni. Fáradt voltam, de az alvás olyan messze volt tőlem, mint Julius Caesar-tól a mobiltelefon. Az a gyógyszer egyre jobban zavarta a szemem. Sem tudok pihenni, az pedig orvosság a problémámra. Olyan egyszerű lenne, csak beveszem és már alszom is. Órák teltek el és még mindig ébren voltam. Az agyam kikapcsolva, a testem fáradt, a lelkem pedig alvásárt könyörög. A tabletta volt a végső megoldás, így hát megtettem. Bevettem és alig vártam, hogy végre reggel legyen.