- Mi vagy te? - remegett a hangom.
- Megan...! - próbált felém közeledni, de én továbbra is hátráltam.
- Mi vagy te! - ismételtem a kérdést erőteljesebben.
Megállt és kérlelő szemekkel rám nézett. Tudta, hogy az igazat akarom, csak is az igazat. Semmi mást nem szeretnék hallani tőle csak a választ. Elfordította a fejét. Nem akarta nekem hazudni, el kell mondania. Jobb kezével az állát fogta. Alig 5 másodperc múlva a bal lábával kilépett és a fejét is felém fordította.
- Egy vérfarkas.
A fejemet megemeltem, majd egy fél bólintást csináltam. A sokktól a jobb kezemet a számra tettem, ami egy o betűt formázott.
- Megan...!
- Ne! - vágtam a szavába dühösen. A szekrénynek dőltem, ami még éppen állt és a fejem elé tettem a kezem. A jobbal pedig intettem neki, hogy nem akarom hallani a magyarázatát. Még nem! - Menj el! - suttogtam.
- Biztos ezt akarod? - a hangja szomorú volt.
- Igen. - nyeltem egyet.
Kisétált az ajtón és távozott az iskolából. Sokkos állapotban maradtam az öltözőben. Össze kellett szednem magam, hiszen a lányok is itt vannak. Nem mondhatom el nekik, őrültnek néznének. Talán mert ez egy őrültség!
A nagy gondolkozásban fel-alá járkáltam a fejemet fogva. Ez mindent megmagyaráz. Nagyot sóhajtottam, majd ingerülten lekaptam a kezem a homlokomról. Körülnéztem. Micsoda felfordulás. Hihetetlen.
A gondnok! Mi lesz a gondnokkal? El kell tűnnünk. Otthon biztonságosabb a lányok számára.
Mindenről megfeledkezve indultam el a folyosó felé, amikor dörömbölést hallottam.
- A fenébe! - fordultam vissza és az ajtóhoz rohantam. - Chloe!
Nem találtam a kulcsot. Biztos magával vitte. Berúgtam az ajtót.
- Mi a fészkes fenéért zártál be? - kérdezte mérgesen Chloe.
- Nem én zártalak be. - mondtam nyugodtan.
- Akkor ki?
Vállat vontam, mintha nem tudnám.
- Biztos a gondnok. - mozgattam a fejem.
Chloe elgondolkozott. Ez is lehetséges.
A folyosóra mentünk és megkerestük a lányokat. Épp a fiúk szekrényében matattak.
- Találtatok valamit? - Chloe.
- Ami azt illeti igen. - vette ki a kezét Sarah Collin szekrényéből. Egy kis füzet volt nála. Tulajdonképpen egy naptár. - Talán megnézhetnéd. - nyújtotta felém.
- Sam szekrényében pedig van egy nyaklánc. - mutatta Kat.
- Hagy nézzem!
Elvettem, ők pedig körém álltak.
- Milyen nyaklánc ez? - Sarah.
- Nem tudom, de jól néz ki. - Chloe.
- Még sosem láttam, mégis... olyan ismerős. - nézegettem.
- Menjünk haza, csajok! - Ölelt át minket Kat.
- A szekrényeket így hagyjátok? - mutattam rájuk.
- Nem. - Sarah becsapta az egyiket, Kat pedig meg a másikat, majd visszarakták rá a lakatot és mintha sosem nyitotta volna ki senki, minden rendben volt vele. - Most már mehetünk.
Otthon még dumáltunk, aztán a csajok elaludtak. Én nem bírtam. Sam szobájába mentem és elővettem a nyakláncot és a naptárt.
- Mi lehet ez?
Jobban megnéztem a két tárgyat. A nyakláncon volt egy karcolás, valami furcsa nyelven. Talán görögül.
Δεν είμαι ένα τέρας, είμαι ένα ανθρώπινο ον, αν και είναι αλήθεια ότι μόνο εν μέρει ...
Ki se tudom mondani. Hirtelen gondoltam egyet és bekapcsoltam a gépet. Beírtam a keresőbe.
Igazam volt, görögül van.
Jelentése:
Nem vagyok rém, ember vagyok, igaz, hogy csak részben...
Egy legenda, miszerint régen, még az ókorban sok volt a vadállattámadás. Az emberek betudták annak, hogy a szabadban és az erdőben sok a vad, de ennek nem csupán ez volt az oka. A legenda szerint vérfarkasok éltek a környéken. A vérfarkasoknak hét családja volt. A hét ősi család. A lét öröklődött és sorra adták át gyermekeiknek a lehetőséget, akik örömmel éltek vele. Soha senki nem tudta, hogy valójában mik ők. Mindegyik család különleges tulajdonságokkal rendelkezett, mindegyik mással. A hét família, mind egy falkához tartoztak és mint minden falkában kellett egy alfa, a vezér. Itt egy bizonyos
.Milyen írás ez? Nem római, nem görög. De akkor mi ez?
Hangokat hallottam, valaki kiment a mosdóba. Megijedtem és gyorsan lecsuktam a laptopomat, visszamentem a szobámba és nagy nehezen elaludtam.
A telefonom egész este ki volt kapcsolva. Délelőtt sem volt ez másképp. Míg a csajok nálunk voltak megpróbáltam normálisan viselkedni és úgy tűnik sikerült is.
De mihelyst kiléptek az ajtón egy furcsa érzés szállt meg, amitől búskomor és kíváncsi lettem. A hétvégén minden vérfarkasos blogot, filmet és legendát elolvastam. Bár be kell vallanom a neten olvasott történetek elég ijesztőek voltak. Mármint csak akkor, ha tudod, hogy léteznek, egyébként jót röhögnék rajtuk. Egyedül arra a furcsa írásra nem tudtam rájönni, hogy mit jelent. A vezér család neve. Vajon mi lehet? Elöntött a kíváncsiság de nem jutottam előrébb. Collin naptárában pedig szinte semmit nem találtam. Feltűnően üres volt. Hihetetlen.
Vasárnap délben kapcsoltam be a mobilom. Vagy 37 nem fogadott hívás volt Nick-től. Úgy tűnik estére és a mai napra már feladta.
Nem férhet a fejembe, hogy miért szívat engem a sors... Nem bírom a kapcsolatokat, aztán feltűnik Cole, akivel komoly is lehetne, de ő szépen kihasznál, aztán megint itt van néhány pasi, aki bepróbálkozik, de akár összejövök vele, akár nem, nem tudok komoly kapcsolatot kialakítani vele, mert megfulladok a szeretetétől. Aztán most itt van Nick, aki tényleg tökéletes, de hogy tudnék egy olyannak járni, aki nem is ember és aki bármelyik pillanatban széttéphet, ha rájön ez az inger. Hogy tudnék így vele lenni? A fenébe is! Miért pont velem történik ez? Miért pont ő?
Délután, hogy eltereljem a figyelmem erről az egészről futni mentem, de mivel nem mehettem egyedül, apa is velem tartott. Megmondtam, hogy szeretném kiüríteni a fejem, ő pedig kedvesen közölte, hogy észre sem fogom venni. Igazán kedvelem, mindig olyan kedves velem. Olyan, mintha az igazi apukám lenne. A fülhallgatót bedugva kocogtunk végig egy hatalmas parkban. Pont jó idő volt, olyan 25-26 °C lehetett. Nagyon kellemes volt a friss levegő és tényleg nagyon élveztem a futást. Kicsit kiszellőztettem magam, már nagyon rám fért.
Amikor már vagy a 18. kört futottuk (4,2 km) a fáradságtól megálltam egy kicsit szusszanni és inni. Hirtelen Brandon tűnt fel előttem. Mosolyogva köszöntöttem, majd fújtam egyet.
Aztán eszembe jutottak a péntek este történtek. Nem egy farkas volt, hanem három. De kettő, aki nem akart megölni. Ha az egyik Nick volt... akkor a másik... talán Brandon? Tágra nyílt szemekkel a földet magam előtt, majd mint a ki fáradt felnéztem rá.
- Beszélhetnénk? - biccentett a fejével felém és szép szemekkel nézett rám.
- Rendben. - egyeztem bele.
Ekkor apa is befutott.
- Sziasztok.
- Üdv, Mr. Thompson.
- Mr. Harris, de jól gondolod, én vagyok Megan apja. - mosolyogva nyújtott kezet a bemutatkozásához.
Brand elfogadta és kezet ráztak.
- De ha bármi történik vele vagy megbántod... élve megnyúzlak!
- Apa! - mondjuk jogos...
- Igen, uram. Érettem. - ijedt mosoly száradt a fiú arcára, én pedig elpirultam.
Brandonnal sétálni kezdtünk a park körül. Apa még kocogott.
A srácot kezdtem el vizslatni. Nem tudtam eldönteni, hogy milyen színű is a szeme. Az egyik kéknek tűnt jobban, a másik meg zöldnek. Pedig szinte ugyan olyan volt.
Összehúztam a szemem és az övét néztem. Gondolkodtam. Kék vagy zöld?
- Mi olyan érdekes? - kíváncsian nézett rám.
- Csak a szemed... mostmár áruld el, hogy milyen színű, mert már totál ki vagyok, hogy nem tudom eldönteni. - mosolyogtam.
Elfordította a fejét az út felé és nevetni kezdett.
- Már ettől ilyen ideges vagy? - nézett újra rám.
- Tudod, ez a hétvége tényleg nagyon fárasztó volt.
- Heterochromia. - a földet nézte.
- Tessék?
- A szemem. Így hívják, ha valakinek nem ugyan olyan mindkét szemének a színe. Én szerencsés vagyok, nekem szinte csak egy árnyalattal különbözik, csak... más színben.
- Nem tűnt volna fel. Sosem.
- Tulajdonképpen te vagy eddig a második a barátaim közül, aki észrevette.
- És ki volt a másik? - érdeklődve mosolyogtam rá.
- Nick. - a mosoly lekunkorodott az arcomról és újra szerencsétlennek éreztem magam. - Tudod. ő nem rossz srác.
- Ő kérte, hogy beszélj velem?
- Nem, tulajdonképpen nem is beszéltünk péntek óta. Úgy éreztem, hogy meg kell neked magyaráznom és hátha, mint idegen, jobban meghallgatsz.
- Nem vagy te idegen. Sosem leszel. Csak... tudod... elég váratlan volt.
- Fogadok már minden nyelven rákerestél a vérfarkasra. - nevetett.
- Nem... csak... angolul és még néhány nyelven... de tulajdonképpen igazad van, mindent meg akartam tudni. Sosem hittem, hogy létezik ilyen lény. Mindig azt hittem, hogy csak mese és most szembesülni a valósággal kész ...
- Szíven döfés?
- Igen. Az.
- Tudod, nekünk sem egyszerűbb. - és ha eddig még bizonytalan is voltam, most már biztos volt, hogy a farkas, akivel szemeztem, Brandon volt.
- Lehet, gondolom... nem tudom. Nézd, Brand, én tényleg szeretném hinni, hogy a vérfarkasok nem olyanok, mint a legendákban, de ... valamiért... nem is tudom... elvégre vadállatok vagytok. Ragadozók. És embereket is bántotok.
- Nem, nem bántunk és nem is ölünk.
- A gondnok? - húztam fel a szemöldököm.
- Csak egy szúrás volt, amitől elájult. Hidd el, ha nem tettem volna meghalt volna.
- Na látod! Lehet, hogy te nem, de más igen is gyilkol!
- Igen, de itt a farkasok békés lények, mindig is azok voltak. Csak most feltűnt egy alfa és az elsődleges célja valószínűleg a gyilkolás. De mi próbáljuk elkapni. Mi nem vagyunk rossz fiúk!
Mosolyogva néztem vissza a földre.
- Igaz... hogy egy talán két állatot még én is bántottam, de... mentségemre szóljon, hogy csúnyán néztek rám. - viccelődött.
Nevetni kezdtem.
- Olyan hülye vagy! - böktem meg a vállát nevetés közben.
- Nézd, csak szeretném, ha bíznál bennem és ha tényleg bármi kérdésed lenne, megkeresnél. Szívesen válaszolok.
Bólogattam, jelezve, hogy értettem. Tulajdonképpen akartam is kérdezni, csak... csak még nem most. Egyenlőre tudni akarom, hogy a bátyám, Horan és Collin is az-e?!
- Ha nincs kérdésed, akkor most mennem kell. Sajnálom. Majd beszélünk még.
Átölelt és én is őt. Integetve ment el, majd utánam kiáltott:
- És beszélj Nick-kel! - mosolygott.
Újra futni kezdtem.
Hétfőn a lányokkal voltam egész délelőtt. Sarah nagyon kíváncsi volt mit csináltam egész hétvégén, hogy sosem értem rá. Tulajdonképpen csak egyedül akartam lenni és rendezni a dolgokat. De ezt nem mondhattam, hiszen azt sem tudja milyen dolgokat és ez jobb is, ha így marad. Egyszerűen csak nem értem rá. Kész. Vége a történetnek.
Sam éppen ekkor ért oda Collin-hoz, aki épp a szekrényébe pakolta a könyveit. Szerencsére reggel időben visszacsempésztem mind a két tárgyat a helyére. Sam a szekrényhez támaszkodott karba tett kézzel.
- Szia. Mi újság?
- Szia. Semmi.
- Találtál valamit?
- Nem. Semmit.
- Ezt nem hiszem el. - forgatta a szemeit Sam.
- De a húgod, hogy megnőtt. Eddig észre sem vettem milyen csinos. Már igazi nő.
- Te most rástartolsz a húgomra?
- Nem, csak múltkor beszéltünk és akkor vettem észre. Ennyi.
- A múltkor beszéltetek? Mikor? - gyanakodó fejjel érdeklődött.
- Talán csütörtökön. Miért?
- És? Miről beszélgettetek?
- Nagyon semmi érdekesről... Horan-ről... Sportról...
- Kérdezte, hogy miben edzett minket Mr. Baker? - húzta össze a szemét.
- Igen, azt is. Honnan tudod?
- A fenébe! - és ekkor meglátott engem, egyedül - Bocsi, de most mennem kell. - ütött egyet Collin vállára és felém rohant.
- Miben sántikálsz megint? - kérdezte nyugodtan, majd nekidőlt az enyém melletti szekrénynek.
- Ezt hogy érted?
- Miért beszélgettél Collin-nal?
- Miért? Nem szabad? Megtiltod? - nevettem.
- Horan-ről...?
Nagyon sóhajtottam.
- Csak beszélgettünk. - nyugtattam meg.
- Megan. Te a memóriád jobb, mint a számítógépeké. Ha neked egyszer elmondanak valamit 20 év múlva is vissza tudod köhögni, szinte szó szerint. Szóval? Miért kérdezted meg Collint és mellesleg tudom, hogy apát is ugyan arról a kérdésről.
- Mert tudom, hogy hazudsz. A kérdés inkább az, hogy mi mindent megbeszélünk és most vagy ki tudja még mikor miért hazudtál?
- Valójában miért dobtad ki Nick-et? - húzta össze a szemét. Gyanakodott. Túl jól ismert.
Én is ugyan ezt csináltam.
- Miért? Mire gondolsz, miért? - húztam fel a szemöldököm és mélyen a szemébe néztem.
- Jesszusom, te tudod.
- Szóval... te... te... tényleg...
Tágra nyílt szemmel néztük egymást perceken keresztül. Egyikőnk sem érette. Én honnan tudom? Sam hogy lett az? Vagy mindig is az volt, csak titkolta? Most már tényleg szeretném tudni a kérdéseimre a választ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése