2. fejezet

Reggel az órám ébresztett. Sosem, vagy csak olyan régen, hogy nem emlékszek rá, de nem keltem még az vekker csörgésére. Halálra rémültem, mikor meghallottam, a szívinfarktus kerülgetett. Szó szerint felpattantam az ágyból, az órára néztem. Lenyomtam. Nagyot sóhajtva a szívemhez kaptam és visszadőltem az ágyba. A csörgés úgy hatott rám, mintha egy adag koffein került volna a szervezetembe, nem tudtam pihenni sem, rögtön a fürdőszobába rohantam. A zenét max-ra vettem és énekelve zuhanyoztam, majd a táncot is hozzáadva öltöztem, sminkeltem és fésülködtem. De mire végeztem, be kellett látnom ez a nap sem lesz valami fényes.
Egy újabb nap kezdődött el, egy kisvárosban, ahol nemrég katasztrófa történt. Pontosabban tegnap. Már tudjuk, hogy ki volt a lány. Vajon mi lesz a suliban?
Lementem az ebédlőbe. A család már reggelizett, de valahogy mégsem volt az a szomorkás hangulat. Sam, mint aki nem is emlékszik arra, hogy Carla volt a lány! Apa és anya pedig már megszokta a munkájából az ilyeneket. Csak egy a baki, az nem itt volt! Itt már olyan régóta nem történt semmi komolyabb baleset, de gyilkosság. Mindig azt hittem, hogy azért költöztünk ide, mert itt biztonságos. Nos, akár az, akár nem, én nem akarok elköltözni, de anyáék arcán nem is azt látom, hogy ők el akarnának. Szerintem ők is maradni akartak.
- Szia, hugi! Gyere, egyél! Mindjárt negyed 8.
- Hello. Mi a reggeli?
-Vegyél, amit szeretnél. Van itt mindenféle felvágott. A kenyeret pedig ott találod. - mutatott az asztalon tálalt dolgokra apa.
- Hogy aludtál? Minden rendben volt? - célozgatott anya.
- Igen. Jól aludtam. - nem szeretnék róla beszélni.
Reggeli közben a híreket néztük. Megtudtuk, amit tegnap apa és anya elmondott, de nem volt benne, hogy nem tudják, hogy mi támadta meg. Ember vagy állat? Csak annyit mondtak, hogy még folyik a nyomozás.
Sam-mel a reggeli után a suliba siettünk. Mikor megérkeztünk, gyorsan elbúcsúztam és kirohantam a kocsiból. Egyenesen a barátnőimhez. Sam aggódó és értetlen tekintettel kísért végig.
- Sziasztok! - lihegtem.
- Szia! Hát te? Idáig futottál? - kérdezte Sarah, miközben engem nézegetett.
- Nem, csak a kocsitól. - karba tettem a kezem és nagyon sóhajtottam, hátha abbahagyom a lihegést. Nem sikerült, csak lelassítani.
- Tudod, hogy ... ? - érdeklődött Kat.
- Carla volt? Igen tudom. - vágtam félbe a mondandóját.
- Kicsit fel vagy pörögve, nem? - jegyezte meg Chloe.
- Kicsit? - nevetett Kat.
Sarah megrázta a fejét, majd megkérdezte.
- Mi történt?
- Valamit nem értek. - mondtam nyugodtan.
- Mi sem értünk sok mindent, Meg! - Kat.
- Nem, komolyan. Sam azt mondta, hogy Carla is velük volt hétvégén, de a buliban elment a mosdóba és onnantól kezdve már senki sem látta.
- És mit nem értesz ezen? Biztos elrabolta valaki. - értetlenkedett Chloe.
- Igen, én is erre gondoltam, de apa szerint a legtöbb orvos, aki láttam megesküdött volna, hogy karmolások vannak a testén. De nem emberi.
- Értem, mire gondolsz. - vette át Sarah.
- Akkor elmondanátok? - kérte Kat.
- A buliból embernek kellet elrabolnia, hogy ne legyen feltűnő vagy egyáltalán ahhoz, hogy bemenjen a házba. Gyanús lett volna egy róka vagy, ilyesmi, nem? - magyaráztam.
- De, a karmolás, ami rajta van, állati. - fejezte be a mondandómat Sarah.
- Az hogy lehetséges? - gondolkozott el Chloe.
- Ez az, amit nem értek. - néztem rá.
- És mi van, ha kiment? Akkor megtámadhatta egy állat. - egy jó ötlet Kat-től. Kat, olyan, mint a testvérem, rengetegszer gondolunk ugyan arra és az ő tanácsai mindig segítenek nekem.
- Én is erre gondoltam. Így megtörténhetett, de itt nem élnek vadállatok!
- Az erdőből átvándorolhatott egy! - Sarah, aki a suli legokosabbjaihoz tartozik. Mindig van jó ötlete.
- De ha még most is szabadon van! - aggódott Kat.
- Egy állatot nem riaszt vissza, hogyha ketten sétálnak az utcán vagy 3-an. Jóval többen kell annál lenni, úgy... 5-en. Körülbelül. - Chloe is nagyon okos volt. A fantáziáját nagyon szeretem, mivel én is álmodozó, fantáziáló típus vagyok, imádom hallgatni a történeteit és beszélgetni vele. Sok érdeklődési körünk is közös.
Becsengettek és a beszélgetésünk legkínosabb része ismét félbe maradt. Ilyenkor, amikor az ember már többet tud, nem a mi lett volna, ha... dolog jön fel, hanem, a mi lesz, ha....!  Az órán a figyelmem főként a tanárra szegeződött, de néha én is elkalandoztam. Belemerültem a megválaszolatlan kérdésekbe.
Az óra gyorsan elrepült és mielőtt megtaláltam volna a barátnőimet egy másik ugrott elém.
- Szia. - Stella volt az. Stella Roe. - Kérhetnék egy óriási szívességet? - gondolom azt, hogy vigyük haza, de várjuk csak... óriási? Megijedtem, féltem, hogy arról van szó.
- Szia. Attól függ... mi az?
- Eljönnél velem a fiúkkal találkozni. - a fenébe. NEM! Semmi kedvem azzal az idegesítő alakkal lógni. Ha ránézek pofon akarom vágni, majd jól összeverni, miért kellene nekem elmenni? Elég baj, hogy te megbocsájtottál neki.
- Szerintem nagyon nem kellene mennem.
- Megan! Kérlek, 3-an vagyunk és félek, hogy történik valami, ha mondjuk ők elmennek jegyet venni vagy WC-re. Én nem mehetek velük és egyedül félek. Kérlek.
- Nem miattad, hanem a srácok miatt, elég kényelmetlen lenne számomra.
- Tudom, és nagyon sajnálom, hogy ilyet kérek, de ígérem "visszafizetem" és ... és miattam, kérlek. Mást nem hívhatok, mert ők nem ismerik őket.
- Mázlisták!
- Kérlek. - nézett komolyan a szemembe. Tényleg segíteni szeretnék neki, de ez a helyzet...
Egy kis visszatekintés a múltba:
Cole Sagan és Remus Morgan. Cole-ba nagyon szerelmes voltam. Ő volt talán az első, akit tényleg szerettem. De ő ezt kihasználta és bár tudtam, hogy vannak más lányok is, akikkel kavar 1-1 alkalommal egy másik városban, de nem érdekelt, mert én hosszútávon voltam vele. Barátok voltunk vagy többek annál? Barátságnak nem nevezném... de az a helyzet, hogy fogalmam sincs mi volt ez. Cole mellett nem voltam önmagam, illetve csak részben, de olyan dolgokat mondtam (pl.: előítéletes voltam, ami egyébként nálam már nagyon túlzás, hiszen még ha hallok valakiről valamit, még ha egy olyan személytől is, aki jól ismeri, nem ítélem meg, míg meg nem ismerem), amiket egyébként sosem. Ha például beteg lettem, úgy éreztem bocsánatot kell kérnem, mert megsértődött, hogy lemondtam a találkozót.
Remus a legjobb barátja. Nagyon megkedveltem. Elmondtam neki, hogy tetszik nekem Cole és még rengeteg más mindenről beszéltünk. Az ő nőügyeiről is. A hobby-ja a rajz és a zene volt. A legtöbbet nekem mutatta meg először, ha ideges volt is számíthatott rám és ha én mérges voltam vagy szomorú, mindig felvidított.
Viszont egy idő után kiderült, hogy Cole ugyan azt csinálja egy másik lánnyal is, mint velem, csak persze 1 év késéssel. Az a lány pedig nem más volt, mint Stella. Viszont őt talán jobban bírta, mert vele több mindent csinált. Amikor ezt megbeszéltük Stellával mérgesek voltunk. De csak Stella haragja érdekelte és meggyőződése volt, hogy minden az én hibám. Közölte, hogy miattam nem fogja elveszíteni Stellát. Én sem szerettem volna miatta elveszíteni Remust, de sajna összejött. Stella pedig megbocsájtott Cole-nak. És most azt akarja, hogy menjek velük? Nevetséges. De féltettem, hogy vele is megtörténik, ami Carla-val.
- Rendben. Elmegyek. - egyeztem bele végül a szemeimet forgatva.
- Köszi, az adósod vagyok. - mondta és megölelt.
Hátrafordultam és néztem ahogy elmegy. Hülye lennék? Hogy beleegyeztem.
Már Kat közeledett felém, és láttam rajta, hogy nem érti, miért ölelt meg Stella.
Mikor elmondtam neki, mi történt, elém állt és felemelte a hangját:
- Te teljesen megőrültél?
Aki a folyosón volt, minket figyelt, legalábbis a legtöbben. Szerencsére nem voltam annyian a folyosón, mint szoktak.
Teljesen érthető volt a kérdése, hiszen Kat hallgatta végig az áradozásaimat róla és amikor kiderültek a dolgok, akkor még egy kicsit panaszkodhattam is neki. Persze ő mellettem állt volna, ha sírtam volna vagy nyafogok, de azt én nem nagyon szoktam. Fájni ugyan fájt és Kat segített elfelejteni. Úgyhogy most a nagy kérdés, hogy mi a fenének kínzom meg magam újra? Az én szemszögemből még az is hozzáadódik, hogy miért megyek bele megint egy felesleges vitába? Nem értem és ha én nem értem, akkor már, hogy értené.
- Miért mész el?
- Mert féltem Stellát, a történtek ellenére, tudod, hogy nem vagyunk rosszban és azt meg pláne nem kívánnám senkinek, hogy vele is megtörténjen, ami Carla-val.
- Nagy hírem van! - mondta grimaszolva. - Van vele két fiú! Nem támadnak meg egy olyan lányt, akivel két fiú van!
- Ha állat, akkor tök mindegy.
- Ha állat, akkor az is mindegy, hogy két lány vagy egy lány van ott. Csak két lánnyal jobban lakik.
- Nem is ette meg...
- De megölte! Még egy-két ember már nem oszt nem szoroz.
- De ha ember és valami eszközzel csikarta meg Carla-t ami karmolásnak látszik, akkor viszont számít, hogy hányan vagyunk.
- Mint a Rémálom az Elm utcában-ban?
- Ja, asszem.
- Mindjárt elhányom magam. Ez undorító.
- Az. De elmegyek. Nem lesz semmi baj. - Ha egyedül kocogtam azon a reggelen, amikor megtalálták és nem történt semmi, akkor most sem lesz semmi baj.
- Na figyi, még ha egy film lenne, akkor talán még normális is lenne erről beszélni, de megtörtént. És ha még nagyon nagyon messze innen lett volna, akkor nem érdekelne ennyire. De itt volt, a város szélén, sőt... már nem is biztos, hiszen nem tudják, hogy hol ölték meg. De nem szeretnék elmenni a temetésedre, legalábbis nem most, hanem majd 70-80 év múlva.
- Nem is kell. Nem lesz semmi bajom, Kat.
- Igen? Honnan tudod?
Hogy honnan tudom? Hát nem tudom, de érzem. Legalábbis remélem. Nagyon remélem. Nem tudok erre a kérdésére válaszolni, de magabiztosan nézek a szemébe és ki kell találnom valamit, egy jó választ, amit kinyöghetek, de megint csak szerencsém van. A csengő. Kat és én egyszerre kezdünk el futni, de más irányban. Nekem kémiám lesz.
A tanár még nincs bent, lehuppanok az egyik székre. Idén még azt sem tudom ki lesz a labortársam. Tavaly Sarah volt, de ő most nincs velem egy csoportban. A csoportok szinte teljesen megváltoztak. Alig látok egy-két ismerős arcot, aki tavaly is velem volt. Becsengettek. Egy szemüveges lány ült mellém. Kedvesnek látszott és persze okosnak. Talán a szemüveg teszi...
A tanár úr névsorolvasást tartott. Mindenki itt volt, mindenki, kivétel egy személyt.
Hallottuk, ahogy nyitódik az ajtó.
- Elnézést a késésért. - dugta be a fejét Nick. - Nem találtam a termet.
- Biztos te vagy az új fiú. Mi a neved?
- Nickolas Brown. - nyújtotta a kezét a tanár úr felé. - De szólítson csak Nick-nek. - ő elfogadta és kezet ráztak.
- Rendben, Nick. Most osztom be a labortársakat. Nem tudom, milyen tanuló vagy kémiából, de a legjobb diákom mellé osztalak be. Megan! Hol vagy?
Hogy én??? Meglepődtem. Imádom a természettudományi tantárgyakat, és azt is tudtam, hogy az egyik kedvence vagyok Mr. Jenkins-nek, de azt reméltem, olyan mellé ültet, aki... nos, hogy is mondjam, aki körülbelül olyan szinten áll, mint én. Nem hittem, hogy kockáztat.
- Itt vagyok, tanár úr! - nyújtottam fel a kezem.
- Lucy! Állj fel kérlek és gyere ide. Nick! Ülj le a párod mellé!
- Rendben, uram.
Az óra első fele az ültetgetéssel ment el, a második pedig a balesetvédelmi oktatással.
- Hát mi mindig összefutunk? - kérdeztem nevetve.
- Úgy látszik. - mosolygott. - Hé, nincs kedved megmutatni a sulit? Kicsit még nehezen igazodom ki itt.
- Tudod, az a baj, hogy suli után találkozok néhány - barátnak nem nevezhetném hiszen Cole-ra nem igaz, Remus-t elveszítettem és Stellával is csak néha lógunk együtt. - ismerősömmel. De várj, rajzolok neked egy térképet és holnap körbevezetlek. - mondtam lelkesen, majd elbizonytalanodtam. - Ha nem bánod...
- Nem, dehogy, az nagy segítség lenne. Köszi. - már éppen nekikezdtem volna, amikor megfogta a kezem. -
De lemaradsz a balesetvédelemről. - mondta aggódva.
- Óh, tavaly már hallottam. - legyintettem.
- Mi lesz ha észreveszi? - egy macsós mosolyt ragasztott az arcára, egyáltalán nem aggódott már, sokkal inkább rossz fiús feelingje volt az egésznek. Mintha úgy érezné, hogy ő visz bele a rosszságba. Már ha ez az lenne...
Közelebb hajoltam hozzá és a kezemmel jeleztem, hogy ő is tegye ezt. A füle a szám előtt volt és a kezemmel eltakartam, nehogy leolvassák a számról, amit mondok, vagy nehogy kiszűrődjön a hang. Mintha valami hatalmas nagy titok lenne...
- Vannak előnyei, ha a tanár kedvence vagy. - suttogtam a fülébe.
Rám nézett és halkan nevetni kezdett. Nálam a pont.
Mosolyogva a szemébe néztem. Mintha flörtölnénk, ő is ugyan ezt csinálta. Olyan volt az arca, mint egy kölyökkutya. Helyes volt, aranyos és még kedves is.
Igyekeztem kihozni magamból a maximumot a rajz kapcsán. Legyen érthető és szép. Sikerült is elérnem ezt.
- Tessék. - nyújtottam felé kacéran, pont a csengő előtt 1 perccel.
- Köszi. Akkor holnap várlak.
- Rendben. Akkor a nagyszünetben találkozunk az ebédlőben.
- Oké. Szia.
- Szia.
Még 2 óra és a tanításnak vége.
Az utolsó órám után rohantam a kocsihoz, Sam is hamar odaért. Sam legszívesebben összeverte volna Cole-t, így nem is mondtam el neki, hogy találkozok vele, Remus-szal és Stella-val.
A bátyámnak mindent elmondok, jó testvári kapcsolat van köztünk. Na jó, talán voltak részek, amiket elhallgattam Cole-ról, de akkor a verekedésről sem tudtam volna lebeszélni.
Gyorsan átöltöztem és leszaladtam a nappaliba.
- Mész valahová? - kérdezte Sam.
- Igen, néhány barátommal elmegyünk sétálni.
- Hánnyal?
- 3-mal, plusz én.
- Kik azok? Van köztünk fiú is?
- Igen, 2 és egy lány.
- Hívj fel, félóránként.
- Nem túlzás ez egy kicsit? - ültem le mellé a kanapéra.
- Na jó, óránként.
- Két óránként?
- Másfél.
- Rendben. - mosolyogtam. Csengettek. - Na én megyek. - puszit nyomtam az arcára és az ajtó fleé vettem az irányt.
- Vigyázz magadra! - kiabált utánam.
Az ajtóban Remus volt.
- Te mit...? - hülye kérdés - Egyedül?
- Igen, Stella és Cole már várnak minket a városban. Cole nem túl lelkes.
- Én sem, hidd el.
- Miért fogadtad el? - összeszorította a száját és elgondolkozott, majd rám nézett - Nem hittem, hogy eljössz.
- Féltetem Stella-t. Ez minden.
- Tőlünk? Eddig nem féltetted.
- Nem, az az ő dolga. Én a gyilkostól féltem.
- És mit csinálsz, ha megtámad? Elé ugrasz?
- Nem, csak ha ti elmentek valahová, mondjuk a mosdóba, akkor Stella nincs egyedül. Kedvebb az esélye, hogy megtámadják.
- Biztos, hogy csak ezért jöttél el? - kérdezte. Megálltam és mélyen a szemébe néztem, majd sejtelmesen nyögtem ki:
- Teljesen.
Mikor a megbeszélt helyre értünk, a hangulatom a furcsából dühössé, mégis gyengültté és búskomorrá vált.
- Megan! - köszöntött Cole.
- Cole. - a hangnemem nyugodt volt, de mégis sértődött.
- Sziasztok! - ugrott a nyakamba Stella, majd Remuséba is.
- Szia. - köszöntünk neki is.
A sétán nem vettem olyan aktívan részt, amit Remus észre is vett. Kicsit bántotta és próbált velem beszélgetni, intelligensen válaszoltam a kérdéseire, de semmi több. Mikor az úton szemben velünk megláttam Nick-et felcsillant a szememben a remény.
- Bárcsak megmentene! - suttogtam magam elé, úgy, hogy még én is alig hallottam.
- Tessék? - kérdezte Remus.
- Semmi. Nem mondtam semmit. - mosolyogtam rá. Ő pedig visszafordult beszélgetni az "eredeti" csapathoz.
Nick léptei egyre sebesebbek voltak. Nem egyedül volt. Mikor már alig voltak tőlünk 3 méterre, láttam, hogy Nick odajön hozzánk. Az esély egyre jobban kecsegetett. Olyan szép lenne... Itt úgyse fog semmi támadás történni. Tele van a város, a történtek ellenére is.
- Sziasztok! - köszönt Nick és a haverja.
- Megan! Te vagy az? Mi újság? - mintha egy husky állna előttem. Fekete haj, kicsit világos bőr, de nem fehér, és a szürkéskékes szem. Kiállása is bátor és előkelő volt. Pont mint egy huskyé.
Közben a barátja és Cole baráti öleléssel üdvözölték a másikat. Összezavarodtam, ezek ismerik egymást?
- Velem? Ugyan... nincs semmi sem. - oldalt kecsesen megvakartam a hajamnál, hogy eltakarjam a szemeimet a fiúk és Stella elől és csak Nick lássa. Forgattam őket, hogy tudja, hogy nem érezem túl jól magam és hátha kiment. Magam sem hittem, hogy megteszi.
- Ő Megan? - kérdezte a haverja.
- Igen. A röplabdás Megan.
- Bocsi, Brandon Marshall. - nyújtott kezet nekem a haverja.
- Megan Thompson. - fogadtam el, de miután bemutatkoztam Nick-re néztem. - Honnan tudod, hogy röpizem?
- Nyáron, mikor ideköltözünk láttalak a barátnőiddel játszani. Először nem jutott eszembe, csak ma. Nem emlékszel? Én gurítottam vissza a labdát, amikor a barátnőd kilőtte a pályáról.
Visszaemlékeztem.
- És tényleg. Bocsi, én csak...
- Semmi gond. - nevetett.
- Épp játszani akartunk. Van egy jó kis pálya a hamburgeres közlében.
- Nincs kedved velünk tartani? Az a helyzet, hogy Brand, nem valami jó röpis, sőt... még nem is nagyon játszott.
- Naaa, azért egyszer igen.
- Hát... ha a srácok elengednek. - kicsattantam az örömtől.
- Vagy jöjjenek ők is! - jegyezte meg Brand. Mi van? Nem nem nem nem nem! Ez így nem jó!
- Jó, miért ne? - nézett Cole Stellára és Remusra.
- Basszus. - megfordultam és a fejemre csaptam. De szerencsére ezt csak Nick látta.
Elnevette magát, majd a nyakamba karolt és a többiek felé fordított.
- Én Megan-nel leszek. - mondta mosolyogva és büszkén.
Balról felhúztam a számat és mosolyogni kezdtem.
- 6-an vagyunk. Az 3-3. Ki jön még hozzánk? - kérdeztem.
- Két jó játékoshoz, jöjjön egy kezdő. - mondta Brand. - Jövök én.
Elmentünk és játszani kezdtünk.
Az állás 18-6. Nekünk. Brand gyorsan belejött. Mintha világ életében játszott volna. A másik csapatból Remus nagyon jól játszott. El kell ismerni Cole sem volt rossz, Stella pedig valamennyire belejött. De elég szépen elverjük őket. Azt hiszem.
Már csak 3 pont kel nekünk és én szerválok. Megfogom a labdát, a jobb kezemet négyszer lendítem meg, a negyedik alkalommal ballal kicsit fentebb emelem a labdát és jobb csuklóval elütöm. Átmegy. Remus ugrik érte, de nem éri el, Cole is érte hajol, de nem ér bele. A labda lepattan, a fiúk elesnek. 19-6.
Megint én szerválok. Ugyan így. De most fogadják a labdát, kétszer jön át hozzánk, mikor Remus átütné, a hálóba megy. Nem baj, nem baj, legalábbis nekünk. Remus nem húzza fel rajta magát, ez csak egy játék. Stella próbálja Cole-t nyugtatni aki ideges. Én pedig boldogan pacsizok Brand-del és Nick-kel. 20-6. Ha minden jól megy, akkor ez az utolsó szervám. Ha nem akkor meg cserélünk, ha újra hozzánk kerül a labda, úgyhogy így is úgyis az utolsó szervám. Na lássuk.
Újra megütöm, újra átmegy. A játék hosszúra sikeredik, mindenki küzd. Kicsit erősebben üti meg mindenki. Minden alkalommal kicsit erősebb mindenkinek az ütése. Az utolsó ütés Cole-nál van, aki viszont túl erőseb üti meg.
- Hagyd! - ordítom Brand-nek.
Ő megáll és hagyja a labdát leérni a földre. Kipattan. Nyertünk! Méghozzá milyen szépen. Cole ideges, de gyorsan lenyugszik. Remus odajön hozzánk és gratulál. Nick felkap, az ő és Brand vállára ültet. Nevetek. Majd hátra dőlt és Brand elkap.
- Te tényleg profi vagy. - kért pacsit Brand. Belecsaptam.
- Köszi. Még, hogy te nem vagy valami jó. Sáncoltál is! Tudod, hogy ahhoz mennyi gyakorlás kell?
Vállat von. Nick hátulról felemel, majd megfordít és megölel.
- Nem tudom, miért nem bírod a srácot, de most ideges. Úgyhogy duplán boldog lehetsz. - suttogta a fülembe. Honnan tudta? Meglepődötten, kikerekedett szemekkel nézek ki a fejemből, majd elenged és maga elé állít. Elnevetem magam.
- Az vagyok. - mondtam.
- Még 1? - fordult meg Brand.
Kíváncsian néztem a többiekre.
- Rendben. - mondta kicsit idegesen, magát nyugtatva Cole.
Olyan érzésem volt, mintha felmosnám vele a padlót. Felemelő érzés.
A játék előtt felhívtam Sam-et.
Cole ezúttal kicsit erőszakosabban játszott.
A játék vége 11-21 lett nekünk.
Még egy visszavágó következett. Az utolsó játék.
A végeredmény: 17-21. Nekünk.
- Csak hagytuk magunkat. - mosolyogva nyújtotta a kezét Remus.
- Tudtam ám. - nevettem.
- Hazakísérjelek? - kérdezte Remus, amikor megjelent Nick és Brandon.
- Hazakísérem én. - mondta.
- Nem kell, én úgyis arra megyek. - válaszolt Remus.
- Menjünk együtt. - mondtam.
- Rendben. - vágták rá. Láttam, hogy Nick-nek nem tetszik az ötlet, de csak 2 napja ismerem és jelen pillanatban Remusban most jobban bízom.
Másnap ebédnél elmeséltem a csajoknak, hogy mi történt. Kat a fejét csóválta.
- Ugyan, ha akkor nem lett semmi baj, amikor reggel kocogni mentem, akkor most mi lett volna?
- Mikor mentél kocogni reggel? - kérdezte Sarah.
- Egyedül? - és Chloe.
Bólintottam.
- Az első suli nap reggelén. Vagy ... hajnalán.
- Amikor a a holttestet találták? - Kat.
- Igen. Mellettem ment el a mentő. Amikor hazaértem akkor tudtam meg, hogy mi történt.
Egymásra néztek.
- Megan! Miért játszol a szerencséddel? Te is lehettél volna az a lány és most megint elmentél!
- És megint nem lett semmi baj!
- De ezt nem tudhattad előre! Egyszer majd lesz és akkor...
- Akkor?
- Talán az lesz az utolsó. - mondta halkan.
- És Nick, várj, ő az új fiú? - Chloe.
- Ühüm. - bólogattam.
- Na ő legalább helyes. - mondta Sarah.
Kíváncsian ránéztünk Kat-tel.
- Te honnan ismered? - kérdeztem.
- Egy csoportban vagyunk irodalomból.
- Én pedig nyelvtanból. - mondta Chloe.
Mosolyogtam, jelezve, hogy értem, mikor egyszer csak Nick vágódott le mellém az asztalunkhoz.
- Sziasztok!
- Szia! - lepődtek meg a lányok.
- Megan. Akkor megmutatod a sulit?
- Igen, már mehetünk is, csak elviszem a tálcát. - majd felálltam.
Visszafordulva láttam, hogy Kat szívecskét mutat nekem, én pedig vigyorogtam.
- Mi az? - kérdezte Nick kedvesen.
Zavarba jöttem és felé fordultam.
- Semmi. - motyogtam.
A folyosón sétáltunk és megmutattam neki, melyik hányas terem és mi hol van. Az udvaron voltunk egy fánál,  amikor megfogta a kezem és odahúzott. A finoman fához tolt, a derekamat közelebb húzta magához és a másik kezével a nyakamat gyengéden odahúzta magához. Megcsókolt.